A II. világháború vége új világrendet hozott, és ennek szerves része volt az egykori gyarmati rend felbomlása. Csakhogy a régi gyarmatosítók sokszor nem szívesen mondtak le egykori birtokaikról, és a megkezdődő gyarmati háborúk közül talán a legvéresebb az algériai volt, már csak azért is, mert az évtizedek során betelepített több mint egymillió francia miatt Franciaország a területet nem is gyarmatként, hanem „tengerentúli megyeként” kezelte. A konfliktus annyira brutális volt, hogy hosszú ideig nem indulhatott róla egészséges párbeszéd, a francia parlament is csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában 1954 és 1962 között nem „rendfenntartás”, hanem háború zajlott. Ennek megfelelően film is kevés született a témában, azok közül is csak Gillo Pontecorvo nagy klasszikusa, Az algíri csata (1965) jutott el a maga idejében a magyar mozikba, így az HBO GO-ra most felkerült A Breitner kommandó (2019) amolyan hiánypótló darab, és egyben az is a legfőbb vonzereje.

A film elején a felkelők egy kisebb francia helyőrséget mészárolnak le, de nem kár a katonákért, legalábbis azokért, akik éppen arab foglyaik kivégzésével szórakoztak. Csak ezután ismerjük meg Paul Andreas Breitner alezredest (Johan Heldenbergh), aki az indokínai háborúból masszív lelki traumákkal és egy harcias vietnámi, pontosabban hmong feleséggel tér haza, és akit 1959-ben titkos küldetéssel bíznak meg. Az lesz a feladata, hogy megkeresse egykori feljebbvalója, Delignières ezredes holttestét, aki a jelentések szerint az Atlasz-hegység egy adott térségében tűnt el. Breitner elítélt katonákból és foglyul esett felkelőkből verbuvál csapatot, akiknek szabadságot ígér, ha a küldetésük sikerrel jár. Minderre hat napjuk van, mielőtt a francia hadsereg napalmmal felégeti az egész egykori műveleti területet, örökre eltüntetve a nyomokat.

Naná, hogy mindez erősen emlékeztet tartalmában A piszkos tizenkettőre (1967), de fontos elemeiben visszaköszön egy másik klasszikus, az Apokalipszis most (1979), és amikor az egyértelmű egyezésekkel kezdődik a kritikai rész, már tudni lehet, hogy valami gond van az eredetiséggel. És valóban, a film nem igazán tud túllépni ezeken a párhuzamokon, pedig ígéretesen indul, vagy legalábbis ígéretes az alaphelyzet és maga a tény, hogy egy alig ismert konfliktusba kaphatunk bepillantást. Gyanítom, ennek voltak költségvetési okai, merthogy meglepően kevés akciót kapunk, és az is meglepően kevéssé látványos, és ilyenkor rendszerint nem a rendező képzelete szab gátat a nagyobb volumenű csatajeleneteknek, mert ez egy drága és összetett filmes műfaj. Így aztán marad a kommandó és ellenfeleinek bemutatása és megismerése.

Johan Heldenbergh (Alabama és Monroe) kétségkívül jó főszereplő, megvan hozzá az arca, a kiállása, képes azt a fajta morális kettősséget könnyedén visszaadni, amit a karaktere képvisel. 1959-ben már rég lehetett tudni, hogy Algéria megkapja függetlenségét, a háború és így a filmbeli küldetés is hiábavaló, de Breitner egy katona, csak ehhez ért, ebben jó, ez az életeleme, így megy előre akkor is, ha az mások életébe kerül. Kapott maga mellé egy tetovált arcú mesterlövészt, egy hatalmas szenegáli lövészt és egy algériai robbantószakértő lányt, és egy ilyen csapatból sokkal többet ki lehetett volna hozni, mint amit itt látunk. Bár maga a film francia, a rendező, Abdel Raouf Dafri algériai, és leginkább ez a magyarázata annak, miért olyan a film, amilyen. Dafri egyrészt sokat dolgozik azon, hogy maga a konfliktus érthető legyen, másrészt mindkét félnek igazságot akar adni, pontosabban mindkét térfélen akar olyasvalakit felmutatni, akinek igazat akar adni.

Ez dicséretes gondolat, főleg annak fényében, hogy Algériában besorozott francia fiatalok harcoltak és nem csak hivatásos katonák, és arról se feledkezzünk meg, hogy több tízezer arab katona állt a francia oldalon is, a moralizálás viszont az akció kárára megy. És egy háborús film látványos csatajelenetek nélkül egy kicsit mindig meghal.

Értékelés: 6/10