A Szöszi a Chopper – A kegyetlen, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford és az Ölni, kíméletesen révén ismert Andrew Dominik új-zélandi rendező Joyce Carol Oates amerikai írónő nagyregénye alapján rendezett fiktív életrajzi filmje. Az eredeti, közel 800 oldalas könyv egy szuggesztív, felzaklató utazás Marilyn Monroe, azaz Norma Jeane Baker koponyája körül, pontosabban a legmélyére. A Blonde (magyar címe nincs, mivel még nem jelent meg magyar nyelven) 6 éves korától kezdve 36 éves korában bekövetkezett haláláig követi a főhősnő életét, de a teljes történet a visszatekintések, visszaemlékezések miatt egészen Monroe születéséig nyúlik vissza.

A szerző eközben felváltva használ egyes szám 3. és egyes szám 1. személyű narrációt, azaz időnként magát Normát halljuk beszélni. Sőt, rendszeres időközönként kapunk egy-egy külső rápillantást is a hősre, amikor szintén egyes szám 1. személyben valaki más beszél róla vagy emlékszik vissza rá egy adott pillanatban.

Talán ennyiből is látszik, hogy a Blonde meglehetősen kaotikus és sokszor zavaros olvasmány, amelynek bevallottan nem az életrajzi adatok pontossága a lényege – ezért is nevezzük fiktív életrajznak a belőle készült filmet is, és Oates is minduntalan hangsúlyozza, hogy szépirodalmi alkotásról van szó. Az írónő ugyan Monroe élete alapján dolgozott, de sok tényt megváltoztatott, és rengeteg mindent hozzáköltött az amúgy sem egyszerű életúthoz. Hogy ennek ellenére miért működik mégis sokkal jobban a szabályos életrajzoknál? Hírneve tetőpontján (ahogy az a filmben el is hangzik) a világon szinte mindenki Marilyn Monroe akart lenni, csak ő maga nem

– a Blonde pedig mindennél hitelesebben mutatja meg, milyen érzés lehetett Norma Jeane bőrében lenni, az ő agyával gondolkodni, az ő szemével látni a dolgokat.

A könyv konklúziója szerint

k*rva sz*r.

Dominik filmváltozata pedig adekvát módon ülteti át a film nyelvére ezt a gyakran lázálomszerű utazást, sok-sok szubjektív megoldást használva a kép és a hang eltorzításától kezdve a szemszögbeállításon át a bizarr trükkfelvétellel kevert belső monológig (lásd a beszélő magzatot). Azok számára, akik nem olvasták a regényt, mindez elsőre talán riasztónak tűnhet, de érdemes kivárni a 2 és háromnegyed órás film végét, mivel az alkotó – amellett, hogy Oateshoz hasonlóan végtelen empátiát kelt iránta – csodálatos módon szolgáltat igazságot egy olyan embernek, akit a világon talán soha senki nem értett meg és nem ismert igazán. És akkor most következzen a címben ígért 5 tragédia.

Meg akarta ölni az anyja

A film egyik legmegrázóbb jelenetében anyja, Gladys Mortensen forró vízbe akarja fojtani a 8–9 év körüli Norma Jeane-t, miközben (hogy szándékosan-e, az nem derül ki), a lakásukat is magukra gyújtotta. A kis Norma szerencsésen túlélte a gyilkossági kísérletet, az anyát pedig ezt követően elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan – lánya életében legalábbis – ki sem került. Marilyn Monroe anyja a valós életrajzi adatok szerint is paranoid skizofréniában szenvedett, s habár rendőrségi jelentés vagy más írásos adat nem maradt fenn róla, egyes Monroe-életrajzok is megemlítik, hogy

a színésznőt gyermekkorában többször is megpróbálta megölni az anyja.

A sztár minderről részletesen mesélt harmadik férjének, a neves drámaírónak, Arthur Millernek. A vízbe fojtós-lángoló lakásos rémálomszerű jelenet tehát fiktívnek tekinthető, maga a tény azonban sajnos igaz.

Nem ismerte az apját

A Szöszi és az eredeti regény legnagyobb tanulsága, hogy a Monroe személyiségét leginkább meghatározó dolog az volt, hogy sosem tudta meg, ki volt az apja, mivel Gladys folyamatosan hazugságban tartotta a lányát ezzel kapcsolatban. Volt, hogy azt mondta, híres színész, volt, hogy azt, befolyásos producer; a filmbe is átvitt kulcsjelenetben pedig egyszerűen kirakott egy stockfotót a falra egy jóképű férfiról, és arról állította a mit sem sejtő gyereknek, hogy az édesapját ábrázolja. (Egy egészen friss DNS-vizsgálat egyébként kiderítette, hogy az apa a filmlaborban dolgozó Gladys RKO-stúdióbeli főnöke volt.)

sőt azt sem tudta soha meghatározni, hogy ő maga kicsoda. Marilyn maga is ezért született: a jelentéktelen kis Norma Jeane, akit mind az apja, mind az anyja eltaszított magától, ügynökével és producereivel együtt kitalált magának egy áhított figurát, akiért mindenki rajong, akit mindenki meg akar kapni. Marilyn Monroe tehát a színésznő egész életében csak egy szerep volt, és Norma Jeane valójában sosem tudott igazán azonosulni ezzel a saját maga által csak szexbábunak hívott identitással.

Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy a valóságban a sztár tényleg apunak szólította-e a férjeit és a szeretőit, és hogy valóban az volt-e élete legnagyobb tragédiája, hogy nem ismerte az apját, illetve hogy tovább tudott-e lépni mindezen, de a fentiek közül az igaz, hogy sosem tudta meg, ki volt az apja, hogy anyja összeomlása után árvaházban, illetve nevelőszülőknél élt, és az ebből a sorsból való menekülésként már 15–16 évesen férjhez ment. Mindezek fényében egészen fájdalmas, ha az Every Baby Needs A Da-Da-Daddy című Monroe-számot lecsupaszítjuk a hozzáadott szexuális tartalomtól, és úgy értelmezzük, mint egy kislány szomorú kívánságát, aki szeretne magának egy apukát.

Nem vették komolyan

Marilyn Monroe-t egész életében folyamatosan alábecsülték, pedig a legtöbb társaságban okosabb volt a körülötte lévőknél. Csak kevesen voltak képesek túllátni a külsején, és a tökéletes alak és a gyönyörű arc mögött meglátni az egyszerre összetett és intuitív gondolkodású nőt. A film egy jelenetében még későbbi férje, Arthur Miller is nehezen hiszi el neki, hogy olvasta Csehov Három nővérét, és saját magától volt képes egy igen komplex összehasonlítást tenni a Csehov-színmű és az ő egyik darabja között. S habár Monroe ugyan fentebb részletezett szomorú családi háttere miatt nem volt iskolázott, rengeteget olvasott és rendszeresen képezte saját magát, így kifejezetten műveltnek volt tekinthető.

Hogy mindez a valóságban is így volt, azt nem kell különösebben részletezni, hiszen a Monroe-filmekkel a stúdióvezetők is sikeresen ültették el a köztudatban azt a tévhitet, hogy a színésznő csak egy „buta szőke”. Folyamatosan arra kényszerítették (mivel szerződés kötötte hozzájuk), hogy eljátsszon egy sor, ezt a képet erősítő filmet (Szőkék előnyben, Hogyan fogjunk milliomost?, Hétévi vágyakozás), és ettől az imázstól nehéz volt szabadulni. Hogy ez mennyire zavarhatta az egyébként súlyos kisebbrendűségi komplexussal küzdő sztárt, arra mi sem jobb példa, mint hogy a Hétévi vágyakozás forgatása után, az ötvenes évek közepén

megszökött Hollywoodból,

és meg sem állt Lee Strasberg (a method acting atyja) New York-i színiiskolájáig, ahol azért kezdett el tanulni, hogy komoly drámai színpadi színésznő legyen.

Nem lehetett gyereke

A filmben annak ellenére, hogy Norma Jeane mindennél jobban szeretne anyává válni, első terhességének abortusszal vet véget (némi külső nyomásra), majd Arthur Millerrel közös gyermekét egy csúnya vetélés során veszíti el, végül egy újabb kikényszerített abortusznak is tanúi lehetünk – bár arról nem lehet eldönteni, nem csak rémálom-e. Habár a köztudatban Marilyn Monroe-ról az terjedt el, hogy tucatnyi abortusza volt, közülük néhány illegálisan, és később emiatt nem tudott teherbe esni, ezt mindössze egyetlen barátja (?) állította róla.

A valóság az, hogy Monroe abortuszaira semmiféle bizonyíték nincs (még a boncolás sem mutatta ki ezek nyomait),

ezzel szemben minden bizonnyal egész életében endometriózisban szenvedett: ez magyarázza a könyvben is részletezett (de a valóságban is fennállt) elképesztően fájdalmas menstruációs tüneteit, vetéléseit és méhen kívüli terhességét is.

Folyton kihasználták szexuálisan

A film két legcsúnyább jelenetében először azt láthatjuk, hogy a 20th Century Fox stúdió vezetője, Mr. Z (minden bizonnyal a valóban létező Darryl F. Zanuck) análisan megerőszakolja a fiatal Norma Jeane-t, aki végül ennek köszönhetően kapja meg első filmszerepét. Majd a film legvégén egy hasonlóan felkavaró képsorban annak lehetünk a szemtanúi, hogy

John Fitzgerald Kennedy elnök a lakosztályába hozatja a bedrogozott Monroe-t, hogy ott a lehető legalávalóbb módon használja ki szexuálisan, élő guminővé alacsonyítva a már ismert, élete utolsó évében járó színésznőt.

Habár konkrét bizonyíték nincs a Mr. Z-hez kapcsolódó incidensre, a szereposztó dívány jelensége a korabeli Hollywoodban (és sajnos utána is) nyilvánvalóan létezett, és szinte kizárt, hogy a kezdő Monroe ne kényszerült volna rá, hogy a részesévé váljon ennek az undorító mechanizmusnak (ha remélhetőleg olyan brutális erőszak nem is történt vele, mint amit a regény és a film állít). Az, hogy a sztár és JFK szeretők voltak, a popkultúra egyik legnépszerűbb összeesküvés-elmélete (amit elsősorban a színésznőnek az elnök születésnapján testszínű ruhában prezentált fülledten erotikus Happy Birthday-előadása táplál), és sajnos lehetetlen kideríteni, hogy igaz-e.

Egyes szemtanúk váltig állítják, hogy a két híresség tényleg szexuális kapcsolatban állt egymással, mások szerint csak futó ismeretség kötötte össze őket, megint mások egyéjszakás kalandról tudnak. Az viszont, hogy a népszerűsége csúcsán álló Marilyn Monroe, bármennyire szét is volt már esve, hagyta volna, hogy Kennedy olyan méltatlan módon bánjon vele, mint ahogy azt a Szöszi ábrázolja, igen valószínűtlen.

A nyitókép forrása: Netflix és Bettmann / Getty Images.