Pótvizsga címmel indult el nemrégiben itt a PORT.hu hasábjain az az izgalmas cikksorozat, ahol a szerkesztőség tagjai hétről hétre bevallhatják, hogy valójában nem is láttak egy-egy ünnepelt kultfilmet, de évekig úgy tettek a konyhába szorult bölcsészbulikon, mintha ismernék minden képkockáját. Nálam A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper, Az ördög ügyvédje, a Csapd le csacsi!, A nagy Lebowski, a Szép lányok, ne sírjatok!, a Szamárköhögés és az Egészséges erotika után Tim Tim Burton 1988-as horrorvígjátéka, a Beetlejuice - Kísértethistória került sorra.

Amennyiben olvasóink rendszeresen figyelemmel követik a Pótvizsga rovatunkat, bizonyára tudják, mi következik most. Igen, a kedélyes múltidézés, amikor a nosztalgia húrjait megpendítve szemérmesen számot vetek arról, hogy anno miért nem láttam aktuális recenzióm tárgyát. Az 1988-as Beetlejuice - Kísértethistóriával kapcsolatban kicsit bajban vagyok, mert bár emlékeim szerint az HBO levetítette a '90-es évek elején-közepén (moziforgalmazásba nem került), ennek nem találtam nyomát sem az MTVA sajtóarchívumában, ahol megvan beszkennelve az összes Rádió- és Televízióújság, sem pedig Ano retróblogján, ahol szintén fenn van évtizedekre visszamenőleg a hazai tévéműsor. Az biztos, hogy az HBO-n vetített Beetlejuice rajzfilmsorozatot 13 éves kiskamaszként imádtam, de az eredeti, élőszereplős változat stop sétáló hulláitól és motion szörnyeitől akkoriban annyira féltem, hogy sosem mertem végignézni a filmet – egyes egyedül csak Catherine O'Hara és a vacsoravendégek vicces tánca maradt meg az emlékezetemben, amit a Banana Boat Song fülbemászó taktusaira lejtettek.

Magát a filmet viszont egyszer sem néztem meg az elmúlt évtizedekben, ami valljuk be,

óriási hiba volt, mert a mai napig ez Tim Burton egyik legviccesebb horrorvígjátéka!

A borzas hajú rendezőzseni ugyanis a Beetlejuice-ban a kísértetjárta, ódon ház évszázados toposzát állította a feje tetejére. Az efféle filmekben és tévésorozatokban Vincent Price Ház a Kísértet-hegyenjétől kezdve Daniel Radcliffe A fekete ruhás nőjéig rendre az történik, hogy a főszereplő megörököl egy régi családi kúriát (esetleg  „csak” vendégségbe megy egy ilyen helyre), de valami súlyos, sötét családi titok lappang a pókhálós szobák mélyén, és mindenféle túlvilági rémségek közreműködésének köszönhetően a főhős nem is mindig marad életben a stáblistáig.

Tim Burton viszont rögtön azzal kezdte ebben a korai filmjében, hogy a feje tetejére állította a kísértetjárta házas horror műfaját, és egy kedves rémmesévé szelídítette azt. Nála ugyanis nem az örököst vagy a vendégeket gyilkolják meg válogatott kínzások közepette az ajtókat csapkodó, tárgyakat hajigáló, gonosz kísértetek, hanem épp ellenkezőleg! Egy kedves, nemrégiben elhunyt fiatal házaspár, Barbara és Ada Maitland (Geena Davis és Alec Baldwin) szellemként is szeretne boldogan tovább élni a kúriának is beillő meghitt, vidéki családi házukban, ám oda beköltözik egy nagyvárosi, különc szobrászművész (Catherine O'Hara) és annak családja, fenekestül felforgatva és pokollá téve a nyugalomra vágyó, békés szellempárocska életét. Az ajtócsapkodásban és tárgyhajigálásban még kezdő, túlságosan jóindulatú és kedves Maitlandék így kénytelenek segítséget kérni egy sokkal profibb kísértettől, aki náluk szakszerűbben képes riogatni és a halálba kergetni a hús-vér embereket.

Burton fantáziavilágában ugyanis a halottak egy úgynevezett Közbülső Határterületbe kerülnek át, ami egy Kafka-novellákat idéző, bürokratikusan túlszervezett hely a Föld és a túlvilág között. A Maitland házaspárnak itt kellene lehúznia 125 évet, miközben az élőholtak furcsa szabályoktól gúzsba kötött társadalma nagyjából annyira segítőkész velük, mint amikor mi próbálunk ügyet intézni a NAV-nál vagy az Okmányirodában.

A rendszer kiskapuját az egykor hivatásos, de azóta elcsapott szellemjóléti tanácsadó, Beetlejuice jelenti, aki azonban eléggé megkéri a törvénytelen emberűzés árát. Feleségül akarja venni a házba újonnan beköltözött család gót tinilányát, Lydiát (Winona Ryder), aki a különcsége miatt nemcsak látja Maitlandéket, de kimondottan jó barátságot alakít ki a nem evilági lakótársakkal.

Ezzel a rendhagyó, kifordított Szellemirtók-szituációval kezdődik meg Michael Keaton jutalomjátéka, aki a betoppanásától egészen a film végéig önfeledten komédiázik a tarka zakós, tróger hulla szerepében!

A tróger rémbohóc ellen végül kénytelenek összefogni az élők és a holtak, akik aztán végül boldogan élnek együtt, amíg... Nos, a meghalás az lényegében csak egy átmeneti állapot Tim Burtonnél – sosem a mese vége, sokkal inkább az eleje. A rendező már a Beetlejuice-ban is olyan ötletesen mutatta be a barátságos szörnyek világát, hogy nem csoda, ha az később rajzfilmsorozatként folytatódott, ő maga pedig azóta is ontja a sajátos hangulatú, gótikus rémtörténeteit. Aki tehát kíváncsi, honnan ered a Karácsonyi lidércnyomás (Tim Burton itt csak producer volt), a Halott menyasszony, Az Álmosvölgy legendája vagy az Éjsötét árnyék elbűvölően félelmetes hangulata, az mindenképp nézze meg (vagy nézze újra) ezt a korai TimBurton-klasszikust!

Ítélet: 7/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szeretik ha egy filmben szellemes szellemek vannak, és azoknak is, akik stop motion trükkökkel mozgatott rémpofákat néznének a Marvel és a Disney két CGI-csinnbummcirkusza között.