Idén áprilisban indult el egy új, hiánypótló cikksorozatunk itt a PORT.hu hasábjain Pótvizsga címmel, amelyben a szerkesztőség tagjai hétről hétre szemérmesen meggyónják, hogy valójában nem is láttak bizonyos kultfilmeket, csak úgy tettek a konyhába szorult bölcsész házibulikon, mintha. Most viszont bepótoljuk az évtizedes mulasztásokat, és rácsodálkozunk egy-egy régi alkotásra, hogy mekkorát üthetett a maga idejében, vagy épp ellenkezőleg: miért magasztalja mindenki érdemein felül. Nálam A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső és a David Lynch-féle Dűne után a Fegyvernepper következett a sorban.

Megveszekedett filmrajongónak vallom magam, aki szó szerint a tévé és a gyöngyvászon előtt ülve nőtt fel. Ráadásul a 2000-es években több fővárosi és vidéki plázamoziban is dolgoztam, mint pénztáros, jegykezelő és popcornsütő (valamint székbe ragadt rágót takarító mindenes). Épp ezért nagyon furcsa így utólag belegondolva, hogy vajon miért maradt ki nekem annak idején a 2005-ös Fegyvernepper, amit idehaza csak 2006 márciusától vetítettek – viszont én akár ingyen is megnézhettem volna, ha a műszakom után beülök rá az első sor szélére.

Az eddigi Pótvizsga-cikkeimben mindig igyekeztem számot adni arról (afféle önfelmentésként), hogy miért nem láttam az aktuális recenzió tárgyát. A Fegyvernepper esetében alighanem az lehetett a súlyos mulasztás oka, hogy 2006 tavaszán, reggelire, ebédre és vacsorára is mezítlábas sajtos zsömlét evő, kis pénzű egyetemistaként százszor is meg kellett gondolnom, melyik hollywoodi filmre veszek mozijegyet a haverokkal, mert nem volt ám meg mindenre az anyagi keret! Márpedig 2006 tavasza és nyara igencsak erős felhozatalt mutatott: márciusban mindenki a Jégkorszak 2. – Az olvadás motkányán röhögött, májusban mutatták be a Mission: Impossible 3-at és az X-Men: Az ellenállás végét, júniusban jött ki a Verdák, júliusban pedig A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse. Valószínűleg ezeknek a blockbustereknek a lázában égve döntöttem úgy, hogy fikarcnyit sem érdekel annak a Nicolas Cage-nek az új produkciója, aki a Con Air óta nem forgatott semmi jó akciófilmet.

Az efféle sommás kijelentésekkel persze nagyon csínján kell bánnia az egyszeri filmes újságírónak, mert Nicolas Cage kutyázásával nagyon könnyen megégetheti magát az ember. Annak idején jómagam is kaptam hideget-meleget, amikor tízegynéhány évvel ezelőtt olyat merészeltem leírni egy cikkemben, hogy a Képlet „Nicolas Cage első nézhető filmje a Fegyvernepperrel megkezdett bukásszéria óta”. Ne szépítsük a dolgot:

aki manapság Magyarországon nyíltan vállalja, hogy nem tartja jó színésznek Nicolas Cage-et, az nem hogy ingoványos terepre téved, de hímes tojásokkal körbevett pengeélen táncolva nyúl a darázsfészekbe, mindezt vékony jégen!!!

A Fegyvernepper népszerűségét és a PORT.hu olvasóinak Nicholas Cage-rajongását mi sem példázza jobban, mint hogy ez a film jelenleg a 91. legnépszerűbb alkotás portálunk dinamikusan változó, a fórumozók szavazatait súlyozó TOP100-as listán. No de megérdemelten került oda, megelőzve ezzel Az utolsó cserkészt, A sötét lovagot és a Gettómilliomost? Ennek igyekeztem utána járni a napokban, amikor szűz szemmel néztem meg Nicolas Cage 2005-ös filmjét.

Nicolas Cage ebben az akcióorientált fekete komédiában egy Jurij Orlov nevű, ukrán születésű, magát a családjával együtt zsidónak (majd később szekérderéknyi más náció képviselőjének) hazudó amerikai ügyeskedőt játszik, aki a '80-as évek hidegháborús világában szocializálódva jó ideje lőfegyverek csempészésből él, és bizony ő a szakmája legkiválóbb képviselője. Az élete minden egyes nap veszélyben van, ezért nem bízik senkiben, csakis az öccsében, a Nagy Amerikai Álmot szintén a zavarosban halászó bevándorlósarjként építgető Vitalijban, akit Jared Leto alakít. Jurij és Vitalij a világ legveszélyesebb háborús övezeteiben látják el fegyverekkel az ott harcoló feleket, és gátlástalanul kiszolgálnak mindenkit. Ahogy a film egy pontján Cage karaktere is megemlíti, egy profi fegyvernepper nem nézi, kinek mit ad el – ő csak hűvös cinizmussal zsebre vágja a bankókötegeket: 

Izraeli gyártmányú UZI-kat árultam muzulmánoknak, kommunista töltényeket fasisztáknak. Az afgánoknak is szállítottam fegyvert, amikor még a szovjet cimboráimmal harcoltak. De Oszama bin Ládennek soha. Nem erkölcsi megfontolásból. Akkor még fedezetlenek voltak a csekkjei.

Jurij tehát a halál akasztófa humorú, kegyetlen vámszedője, akinek a Kalasnyikov gépkarabélyok kelepelése egyenlő a kassza mámorító csilingelésével és az angyalok mennyei kórusával (az író-rendező Andrew Niccol a videoklipszerű vágásaival rendesen rá is játszik erre az életérzésre). Csakhogy a veszélyes akciók közepette Jurijnak szembe kell néznie a szimatot fogott vadászkopóként nyomában loholó Jack Valentine ügynökkel (Ethan Hawke), később pedig az életére törő, mérges konkurenciával, a szerelme állandó gyanakvásával – és mindennek a tetejében még a saját lelkiismeretével is...

A film cinikus humora nehezen szokható meg, de ha egyszer rááll az ember agya, akkor üt, mint a dum-dum golyó! Már a film nyitójelenete is egészen elképesztően zseniális. A néző a Buffalo Springfield For What It's Worth című nótájának fülbemászó taktusaira, egy 7,62-es kaliberű töltény szemszögéből szemléli a világot, miközben egy olaj- és rozsdafoltos orosz fegyvergyárból keveredik el egy közelebbről meg nem nevezett fekete-afrikai diktatúra polgárháborús övezetébe, hogy ott végül egy kisfiú koponyájában kössön ki.

A film telis-tele van az efféle, egyszerre torokszorító és kacagtató, polgárpukkasztó és cinikus részekkel, Nicolas Cage pedig szemmel láthatóan igen nagy élvezettel lubickol az amorális szemétláda szerepében. Talán nem véletlenül: izgalmas, de ménkű hosszú filmográfiájában azért többségében vannak azok az alkotások, amelyekben szinte mindig pozitív figurákat, azaz jóravaló bűnözőt, elszánt bűnüldözőt, bátor katonát, félelmet nem ismerő lánglovagot, nemzeti kincsek után kajtató nemzeti hőst, vagy épp egy végső elkeseredettségében az önbíráskodás útjára lépő kisembert formált meg.

A Fegyvernepperben viszont Cage a show-t ellopó, gátlástalan figura, aki nem játssza meg az ájtatos manót, hanem pacekba ki meri jelenteni a nyilvánvalót, és megmondja a frankót. Jurij Orlov az, aki nemcsak sodródni akar az árral, hanem ő maga akarja megszabni a folyó útját. Tevékenysége során elégtelen bizonyítványt állít ki a XX. század teljes vérzivataros történelméről, ahol mindenki fegyverrel akar harcolni a fegyverszünetért, és ölni tudna egy Nobel-békedíjért. Andrew Niccol és Nicolas Cage Fegyverneppere ugyan 2005-ös film, de mai szemmel is abszolút megállja a helyét, mit sem vesztett az aktualitásából az elmúlt 16 évben. Lényegében ez a XXI. századi Harcosok klubja, ami nem rest kimondani, hogy az egyes országok politikai-katonai vezetői sosem voltak ártatlan kis báránykák, és hogy a határokon átnyúló pénzpiacokon sajnos még mindig a töltény a legjobban fialó valuta. De talán még nincs késő ezen változtatni...

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szerint Nicolas Cage bitang jó színész, csak olyan tempóban ontja a filmjeit, hogy még a rajongói sem győzik megnézni mindet. De azoknak is ajánljuk, akik szerint Nicolas Cage csapnivaló színész (sőt, ócska ripacs, aki csak annak köszönheti az Oscar-díját, hogy Francis Ford Coppola unokaöccse!), mert pont a Fegyvernepper az ékes bizonyíték rá, hogy ez az általánosítás egyáltalán nem igaz.   

Ítélet: 8/10

A film a Netflix kínálatában tekinthető meg.