A PORT.hu Pótvizsga rovatának lényege, hogy valamely szerzőnk bepótol egy olyan súlyos mulasztást, ami már régóta nyomja a lelkét, azaz megnéz egy olyan kultikus, klasszikus vagy más szempontból jelentős filmet, amit valamilyen oknál fogva még nem látott – pedig illett volna. Korábban így került sor többek közt a Volt egyszer egy Vadnyugat, a Dögkeselyű, a Gladiátor vagy A szarvasvadász bepótlására. Aki pedig hozzánk hasonlóan ki akarja köszörülni az Állj mellém!-mel kapcsolatos csorbát, az a Netflixen nézheti meg a filmet.

Rob Reiner rendezése Stephen King The Body, magyar fordításban Állj ki mellettem! című kisregénye alapján készült, ami A remény rabjai (Different Seasons ) című gyűjteményben jelent meg, olyan más híres King-művekkel együtt, mint A remény rabjai (Rita Hayworth and Shawshank Redemption), A jó tanuló (Apt Pupil) és a A légzőgyakorlat (The Breathing Method). A válogatás rendezőelve az eredeti címnek megfelelően, hogy minden évszakhoz tartozik egy mese: az Állj ki mellettem! az ősz meséje volt, mert ez az évszak fejezte ki a legjobban az író számára az ártatlanság elvesztését, ami a kisregény fő témája.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy habár a filmet még nem láttam, találkoztam már az Állj mellém!-mel, pontosabban az egész A remény rabjai válogatással, méghozzá hangoskönyv formájában, egy hosszú utazás során, és

dögletesen unalmasnak találtam mindegyik kisregényt.

A kisregény definíció egyébként nagyon szerény meghatározás, mivel emlékeim szerint a gyűjtemény minden darabja elég hosszú volt, jócskán elérte egy-egy becsületes regény hosszát, szóval felesleges becézgetni.

Lehet, hogy csak a hangoskönyv forma volt zavaró, de főleg A remény rabjai esetében volt feltűnő, hogy King sehogy sem tudja abbahagyni a mesét, és újból és újból jön valami újabb lezárás. De az Állj ki mellettem!-et is hasonlóan túlnyújtottnak és túlbeszéltnek éreztem, A légzőgyakorlat című, számomra az első bekezdések alapján teljességgel semmitmondónak tűnő kisregényt pedig félbe is hagytuk. Lehet, hogy hagyományos könyvként olvasva jobb lett volna a hatás, ez már sosem fog kiderülni, de a jó hír számomra, hogy az Állj ki mellettem! filmverziója ezzel szemben tökéletesen működött nekem is.

Nem kell nagy Stephen King-szakértőnek lenni hozzá, hogy tudjuk: az író nemcsak horrorban, thrillerben és fantasyban utazik. Épp a fent említett válogatás bizonyítja, hogy vannak a hétköznapi világban játszódó, a valóságot vagy legalábbis a valóságközelit bemutató „hagyományos” történetei is. A leghíresebb ezek közül talán A remény rabjai börtöndrámája, de a második legismertebb minden bizonnyal az Állj ki mellettem! felnövéstörténete, és ez az ismertség valószínűleg – ahogy A remény rabjai esetében is – a filmverziónak köszönhető.

A filmváltozat pedig annak a Rob Reinernek a nevéhez köthető, aki később a Tortúrának is elkészítette az adaptációját, és Reiner esetében azzal a kivételes példával állunk szemben, amikor az anyagnak jobbat tett, hogy nem egy kivételes tehetségű, vizionárius rendező dolgozta át az eredetit, hanem egy olyan tisztességes iparos, mint ő.

Pontosabban nem is dolgozta át, hanem amilyen hűen csak lehetett, vászonra vitte (talán soha ennyire nem illett megvalósításhoz ez a kifejezés).

Reiner ugyanis nem művészkedett, nem talált ki semmi újat és látványosat, amit nagyon jól tett, hiszen így nem takarta el saját egójával az eredeti mondanivalót. Hiába éreztem ugyanis fecsegőnek a hangoskönyv alapján King művészetét, még így is átjött az az érték, ami benne van, jelesül, hogy milyen jól ért a szerző a gyereklélektanhoz. Az Azhoz hasonlóan ezúttal is egy összetartó gyerekcsapat áll a középpontban – a Vesztesek Klubjának tagjaitól eltérően azonban (legyenek bármekkora vesztesek ők is) a hétköznapinak tűnő Gordie-nak, a csirkefogó(nak tartott) Chrisnek, a tökkelütött Teddynek és a duci Vernnek nem valamely elképzelhetetlen, transzcendens gonosszal kell szembenéznie, csupán saját gyerekkorukkal és a felnőttek ellenséges vagy legjobb esetben is közömbös világával.

A 12–13 éves fiúk kvartettje, miután egyikük kihallgatja két nagyobb fiú beszélgetését, elhatározza, hogy

Habár egyes elemzések a hősök kíváncsiságát jelölik meg motivációként, a filmben világosan szerepel, hogy nem ez hajtja őket – egyszerűen elismerésre vágynak, arra, hogy szerepeljenek a tévében, rádióban; talán még ki is tüntessék őket.

Tűnjön mindez bármilyen naiv, primer célnak is,

szívszorító belegondolni, hogy pontosan mi is áll mögötte.

A sztorit felnőtt fejjel, visszaemlékezésként elmesélő Gordie láthatatlanná vált a szülei számára azóta, hogy azok autóbalesetben elhunyt bátyját gyászolják; Christ mindenki tolvajnak tartja, és olyan jövőt jósolnak neki, ami leginkább bűnözésről és börtönről szól; Teddyt bántalmazza az apja, amire a külvilág úgy reagál, hogy ők is hülyének tartják a gyereket; a kis dagi Vernt pedig senki sem veszi komolyan, mindenki vesztesnek tartja.

Ezeknek a gyerekeknek olyan dolgokkal kell máris megküzdeniük, mint a megbélyegzés, az előítélet vagy a társas magány, s hogy mennyire vágynak egy kis elismerésre, azt nemcsak a holttest felkutatására tett kísérletük igazolja, hanem az a sokkal drasztikusabb jelenet is, amelyben Teddy még a vonattal is elüttetné magát, csak hogy valamilyen hőstettel felhívja magára a figyelmet. Nagyon szép párhuzam a filmben, hogy a nagyfiúk ellenséges bandája, amelynek tagjai folyamatosan zaklatják Gordie-ékat, nemcsak ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé, mint a „kicsik”, de motivációjuk is azonos.

Nemcsak arra utal ugyanis, hogy egykor ezek az elvetemült suhancok is ilyen romlatlanok és ártatlanok voltak, mint a főhősök, hanem egyúttal arra is, hogy pár év múlva Gordie, Chris, Teddy és Vern is ugyanilyenek lesznek (Chris bátyja ráadásul tagja is Ace bandájának). Mindezt egy másik, finomabb motívum is hangsúlyozza: a nagyobb fiúk ugyanúgy az anyjuk becsületére tesznek esküt, amikor valaminek az igazságtartalmát bizonygatják, mint korábban Chris Gordie-nak.

Az apróbb és kimondott jelzések mellett a filmben vannak fajsúlyosabb szimbólumok is: nem véletlenül adta például King a csak elsőre semmitmondó The Body (A holttest) címet az eredeti kisregénynek.

Az Állj mellém!-ben három halott is feltűnik valamilyen módon, és mindegyik bír valamilyen többletjelentéssel.

Az eltűnt, majd holtan megtalált Ray Brower az ártatlanság elvesztését, az elmúlással való szembenézést szimbolizálja, Gordie halott bátyja, Denny az elvesztegetett lehetőségeket, Chris jelenkori halálhíre pedig a visszahozhatatlan időt, a megváltoztathatatlant.

Ray és Denny afféle figyelmeztetés, hogy velük is könnyen megtörténhet mindez, akár a halál, akár az, hogy valamilyen okból nem tudnak élni a lehetőségeikkel – és tragikus módon hiába tudott élni a lehetőséggel a sztori mindkét fontosabb figurája, Gordie és Chris is (hiszen Gordie-ból író lett, Chrisből pedig, súlyos hendikepje ellenére, kerületi ügyész), már a sztori elején kiderül, hogy utóbbit viszonylag fiatalon meggyilkolják,

azaz valóban megtörténik vele az, ami Rayjel.

Ennek ellenére azonban a filmre magára nem nyomja rá a bélyegét ez a nyomasztó információ, és tragikus helyett nosztalgikus, a „gyerekkorom legszebb nyara”-mozikat jellemző keserédes hangulat határozza meg.

A rendező, Rob Reiner háttérbe húzódó personáját már említettük az Állj mellém! erényeként, de a végén muszáj szót ejtenünk a szereplőgárdáról is. A filmet nemrégiben beválogattuk tökéletes szereposztásokat felvonultató listás cikkünkbe is, ahol pontosan szerepel, hogy mi volt Wil Wheaton (Gordie), River Phoenix (Chris), Corey Feldman (Teddy) és Jerry O’Connell (Vern) négyesének titka – nagyjából az, hogy Wheaton visszaemlékezése szerint egy az egyben megegyeztek azokkal a karakterekkel, akiket életre keltettek.

A tökéletes szereposztás mellett pedig a színészvezetés is kiemelkedő, ami részben valószínűleg annak köszönhető, hogy rendezői tevékenysége mellett Reiner maga is színész. A színészek és az ő összmunkájának, továbbá természetesen King alapanyagának köszönhetően így

az Állj mellém! olyan örök érvényűre sikerült, amit nemcsak 1986-ban lehetett jó látni, de 2023-ban is felejthetetlen élményt nyújtott, felnőtt fejjel is.