A Simpson család (1989)

Minden intrók, vagyis főcímek atyja A Simpson család bevezetője, hiszen a több mint harminc éve futó, sokszoros rekordtartó animációs sorozat minden egyes epizódjához más-más főcím készült. Elsőként az angol címet látjuk a felhők között lebegni, majd a P betűn átjutva megpillantjuk Springfield városát, annak általános iskoláját, és benne Bart Simpsont, amint büntetésből ugyanazt a mondatot írja a táblára újra és újra – minden epizódban más szöveggel. Aztán látjuk Homert, az apukát a műszak végén az atomerőműben, ahol dolgozik, Marge-ot és Maggie-t bevásárolni és Lisát szaxofonozni – mindig más dallamot. A család tagjai egyszerre érnek haza, megcélozzák a kanapét, hogy tévét nézhessenek, és ekkor történik mindig valami furcsaság, és mindig más, mindig valami ötletes,

immár 728 rész óta.

Ami elképesztő teljesítmény. Íme, a legelső főcím a rengetegből:

Dexter (2006)

Valami teljesen hétköznapi is lehet nagyon brutális, ha a megfelelő szögből nézzük. A sorozatgyilkosokat sorozatban gyilkoló bűnügyi technikus, Dexter Morgan (Michael C. Hall) egy szokásos reggelét követhetjük végig a főcímben. Hősünk megborotválkozik, felöltözik, megköti a cipőjét, angolos reggelit készít magának pirított sonkával és tojással, majd megiszik egy kávét.

Csakhogy a vágás és a vér motívuma minden közelről vett képkockában ott van

– Dexter megvágja magát egy kicsit borotválkozás közben, a szósz ráfröccsen a tányérra, ésatöbbi. Innen azért már sejthetjük, hogy végsőkig fegyelmezett hősünkben egy vadállat rejtőzik. Nem véletlenül látunk az első képsoron egy vérszívó szúnyogot, amit hamar le is csapnak. Ez is csak ölés, ám, mivel jó ügyet szolgál, senki sem húzza fel a szemöldökét.

Narancs az új fekete (2013)

A női börtönök világáról szinte semmit nem tudunk, és ezen változtatott a Netflix nagysikerű sorozata, amelyben egy jó családból való fehér lány kerül másfél évre rács mögé drogcsempészetért. Nyilván elképesztő kulturális sokk éri új „otthonában”, és erre játszik rá a főcím is. Miközben Regina Spectortól a "You've Got Time" című szám szól – a dalt a sorozat sikerének is köszönhetően Grammyre jelölték – közeli képeken igazi női elítéltek arcát látjuk. A kamera annyira közel megy, hogy hol csak a szájat, hol csak a szemet látjuk, az egész arcot soha, a kép felbontása olyan éles, hogy szinte minden bőrhibát, minden pórust látunk, nyilván azt érzékeltetve,

milyen érzés az összezártság, a szűk tér, az, amikor az elítéltek egymás arcában vannak, akár akarják, akár nem. Elég hatásos.

Sírhant művek (2001)

A temetkezési vállalkozó családról szóló, Alan Ball által jegyzett sorozat – amiben szintén szerepel Michael C. Hall – mi mást is mutathatna, mint egy temetés előkészítését. A nagylábujján azonosítócetlit viselő elhunyt gondos kezekbe kerül, majd elindul útjára egy hordágyon a fényes folyósón – a túlvilág, az újjászületés, vagy éppen a számára megásott sírhoz őt elszállító halottaskocsi felé. Eközben jelentőségteljes pillanatok úsznak be a képbe, összekapcsolódó, majd egymást elengedő kezek, egy holló, és persze a legvégén a domb a magányos tölgyfával. A főcímet az a Digital Kitchen stúdió hozta össze, amely a szakmában az egyik legjobb név, a zenét pedig Thomas Newman szerezte.

Különválás (2022)

Az Apple TV+ disztópikus sci-fi sorozatának hőse Mark (Adam Scott), aki a Lumon Industries nevű titokzatos cég munkatársa, és önként(?) belement abba, hogy magánéletét és a munkát teljesen elválasszák egymástól. Ben Stiller, aki producere és showrunnere is a szériának, illetve hat epizódot rendezett is, a közösségi médiában figyelt fel a Berlinben élő és dolgozó Oliver Latta munkásságára, majd felkérte a főcím elkészítésére, ami elképesztő lett. Adja magát, hogy Mark két „élete” a fő motívum, az egyikben öltönyben, a másikban piros melegítőben látjuk, ahogy a két világ hol elválik, hol összeolvad, hol darabjaira esik, hol megsokszorozódik. Színtiszta őrület, de van benne rendszer és esztétika, Theodore Shapiro pedig még egy szinttel magasabbra emeli a produkciót.

Shameless - Szégyentelenek (2011)

Egy munkásosztálybeli chicagói nagycsalád, Gallagherék szórakoztató mindennapjait követhetjük figyelemmel a sorozatban, de sokkal egyértelműbb, ha csak proliknak nevezzük őket. A kínosan vicces és valós mindennapok az alkoholista apuka (William H. Macy) köré rendeződnek, aki rendszerint a nappali padlóján köt ki, míg a gyerekek suliba járnak, feszegetik a törvény határait, másodállásuk van, és összetartanak. A főcím a lakás központját mutatja: nem a konyhát vagy a nappalit, hanem a fürdőszobát. Itt váltják egymást Gallagherék mindenféle intim helyzetben, de csak azután, hogy kivonszolják a magatehetetlen apuka testét.

Amit a kamera alulnézetből mutat, az valóban Szégyentelen…

Birmingham bandája (2013)

A Peaky Blinders, vagyis a Birmingham bandája mindig is a menőségről szólt, a félrecsapott sapkákról, amelyek borotvapengéket rejtenek, a tweed kabátok felhajtott gallérjáról, és persze Cillian Murphy rezzenéstelen tekintetéről. Arról, ahogy ő, mint Thomas Shelby felméri a terepet, ahogy végigméri ellenfeleit, ahogy rágyújt, és mindenről, amit ő csinál. Murphy egy istenverte zseni, és elég őt meg a Shelby család más tagjait bevágni egy elmosódó animáció mellé – és alákeverni Nick Cave-től a borongós, baljóslatú Red Right Handet. Cave ausztrál, a sorozathoz képest messze nem „korhű” dala annak idején az énekes 1994-es Let Love In című albumán jelenet meg, mégis annyira passzol a sorozathoz, mintha kifejezetten ehhez írták volna.

BoJack Horseman (2014)

A teljesen valószínűtlen animációs sorozat címszereplője, BoJack Horseman egy küszködő hollywoodi színész, aki még a 90-es években volt népszerű egy sitcomból, és a nagy visszatérésén dolgozik. A kiégett, alkohollal, drogokkal, riválisokkal és a lakótársával viaskodó lószínész mindennapjait bemutató széria egyszerű koncepcióval dolgozik. BoJack feje gyakorlatilag mozdulatlan, a szeme se rebben, a világ mozog körülötte - például egyszerűen elmegy mellette -, miközben látjuk házát, a nappalait és az átbulizott éjszakákat, a képek alatt pedig Patrick Carney zenéje szól. Ha nem lenne ismerős, ő a The Black Keys együttes egyik fele, és nagyon jó zenéket csinál.

Csengetett, Mylord? (1988)

Az ükhadsereg (1968) és a Halló, halló! (1982) alkotói, David Croft és Jimmy Perry aligha gondolhatták, hogy tipikusan angol sorozatuk pont Magyarországon válik igazi kultuszsorozattá. Pedig már az intro is tipikusan brit, a 20-as évek népszerű irodalmi magazinjainak stílusában és azok tipográfiáját mímelve látjuk a stáblistát, illetve az öt főszereplő – Mr. Stokes, James Twelvetrees, Lord Meldrum, Mr. Teddy és Ivy – rajzolt karakterével.

Akik mind olyasmit csinálnak, ami nagyon is jellemző rájuk, Stokes például gazdái italkészletét dézsmálja.

Szintén az 1920-as évek világát idézi a főcímzene – ami a legvégén is megszólal -, Jimmy Perry és Roy Moore szerzeménye, amely Bob Monkhouse énekelt fel Paul Shane kíséretében. Rövid, de kedves és hangulatos főcímecske - ezúttal a 3. évad Mrs. Lipton rosszulléte című epizóddal együtt, bónuszként.

Westworld (2016)

Az 1973-as, nálunk Feltámad a vadnyugat címmel futott film újragondolása dicsekedhet talán a legszebb főcímmel, amelynek főtémája a teremtés, nevezetesen a mesterséges, egész pontosan a szintetikus teremtés, amellyel egy titokzatos gép élőlényeket, lovat és embert hoz létre egy fehér masszából, akárcsak egy 3D nyomtató, csak pontosabban és gyorsabban. Mivel a sorozat egy mesterségesen létrehozott, hamis vadnyugati „élményparkban” játszódik, az intro is vegyesen hozza a modern technológiát, a XIX. századi tárgyi világot és a teljesen modern, high-tech képi élményt, a „megrajzolt lények pedig életre kelnek, szeretkeznek, lovagolnak, zongoráznak – ám a zongoraszó, amely Ramin Djawadi szerzeménye, mint kiderül, egy régi, lyukkártyás zongorán szól, vagyis az sem igaz, amit látunk.