Tény, hogy a Magyar Televízió fénykorában nagy erőkkel képviselte a kultúrát, voltak műsorok, melyeket ma is nagy sikerrel alkalmaznak az alvásklinikákon.
Vannak értekezések, melyek esetében elkerülhetetlen, hogy lefussunk bizonyos kötelező köröket. Ennek szellemében: nem, egy másodpercig sem gondoljuk úgy, hogy a kereskedelmi televíziók valaha is magasabb nívót képviseltek volna, mint – Dévényi Tibor ide, Lakat T. Károly oda – fénykorában a Magyar Televízió. Mi is osztjuk azon elméleteket, miszerint az újkori Zsákbamacska már kisebb dózisban is barlangrajz és mamutvadászat iránti késztetést okoz, a Házasodna a gazda hatására pedig a néző zsigerzacskót és reszelőnyelvet növeszt. Ám ez mit sem változtat azon, hogy az MTV kultúraterjesztő és tájékoztató céllal legyártott műsorai közül némelyek audiovizuális altatólövedékként funkcionáltak. Idézzünk fel ezek közül néhányat!
A hét műtárgya
Olykor talán mindenkiben felmerült a gyanú, hogy a kötelező általános iskolai múzeumlátogatások valójában egy emberkísérlet részei voltak, és egyetlen funkcióval bírtak: hogy az abban részt vevő alanyok új értelmet adjanak a „figyelemhiány” kifejezésnek. A hét műtárgya jóvoltából a múzeumi előadó házhoz jött a panelba, és nem elég, hogy kéretlenül, végeláthatatlan kiselőadást tartott a Pusztalapajszecsődi Népzenei Múzeum antik kuruc tárogatójáról, de olykor talán még le is pisszegte a hangosan társalgó proletariátust. Márpedig ennél kevés korabeli műsor bizonyult ideálisabbnak ahhoz, hogy közben kitárgyalják a löncshúskonzerv árának tízforintos emelkedését.
Képújság
Grósz Károly telefonon tárgyalt Erich Honecker kelet-német pártfőtitkárral, aki biztosította róla, hogy az NDK úszónői csupán az ivóvíznek köszönhetően rendelkeznek Arnold Schwarzenegger izomzatával. Jasszer Arafat eközben izraeli béketárgyalásain világossá tette: a Hamász nem tartalmaz csicseriborsót és római köményt – ellentétben a hummusszal. A teletext őse ilyen és ehhez hasonló korabeli híreket vonultatott fel, mindezt – mintha csak a diszlexia országos trend lenne – kb. 30 másodpercenkénti képernyőváltakozással. Mindeközben a Kókadt lakossági slágerek vibrafonon és villanygitáron című válogatáskazetta süllyesztette 33/10-re a nézők vérnyomását.
Én táncolnék veled
A társastáncoktatásról sok minden elmondható, nézettség generálására azonban akkor sem lett volna alkalmas, ha a nézőket Aczél György személyesen szíjazza a fotelbe kipeckelt szemmel. Bár azokban az időkben, amikor a Magyar Televízió nincs "wifi", beszélgessetek! felkiáltással hétfőnként a hangyák háborúját sugározta, könnyen úgy tűnhetett, hogy még az Én táncolnék veled című műsornak is van létjogosultsága. Objektíven szemlélve azonban inkább néztük volna végtelenítve a Delta főcímét dacára annak, hogy felnőttkori kényszercselekményeink 80%-áért ez utóbbi tehető felelőssé.
Közjáték
Bár a Közjáték már a rendszerváltás után kezdte pályafutását, minden addiginál kíméletlenebb módon próbált Bunuel-rajongót faragni Kadlott Karcsi és a 3+2 törzsközönségéből. Ennek érdekében pedig a műsorban elhangzó vers- és prózarészleteket kisujjeltartós művészfilmes képsorokkal súlyosbították. Ám az elkövetők hiába várták, hogy a látottak hatására az atlétatrikó szociológus öltönnyé, az otthonka pedig báli ruhává transzformálódik a nézőkön. A kultúrsokk elmaradt, az egyetlen érdemi reakció pedig valahogy így hangzott: „ez meg mi a náthás f*sz?” Majd aztán a fölhördülés helyét átvette a tökéletes érdektelenség.
Szekrénymesék
A 80-as években voltak társadalmilag elfogadott, mégis életellenes szülői megnyilvánulások. Ilyen volt például, ha valaki hidegebb napokon égszínkék hótaposót és bojtos manósapkát húzott gyermekére, netán magával vitte a művházas Edda-koncertre hétvégén. Ám szerencsére egyetlen szülőről sem tudunk, aki gyerekével a Szekrénymeséket nézette volna, mely legalább annyira volt ultranyomasztó, mint amennyire halálosan unalmas. A bábfilmek látványvilága és atmoszférája egy olyan Tim Burtont idézett, aki a Csepel Művek telephelyén nőtt fel, és egy üzemi baleset következtében totálisan elveszítette a humorérzékét. A mesék egy Mari nevű szekrényben játszódtak, ahol korábban jó eséllyel a martfűi rém is tárolt néhány hullát. A kísérleti művészfilmnek beillő epizódokat pedig Sinkó László narrálta, aki akkor sem volt ennyire vérfagyasztó, amikor Hannibal Lecterként azt taglalta, hogyan szervírozta a népszámláló máját.
