Ez a film különös indulatokat vált ki nézőiből, van, akit rendkívüli módon meghat, és van, akit nagyon felidegesít, de azt senki sem tagadhatja, hogy a Rém hangosan és irtó közel remek cím.
Az internet alapvető szabálya, hogy nem szabad a kommenteket olvasni, mert minek magunkra zúdítani mások hülyeségét, de van olyan, hogy egy film adatlapján tényleg izgalmas és tanulságos átolvasni a hozzászólásokat. Ilyen film a Rém hangosan és irtó közel (2011) is, ami végletekig megosztja a véleményezőket, és egyformán kap hideget és meleget, illetve lelkendező dicséretet, de azért csak van benne valami, ha eljutott két Oscar-jelölésig. Amelyik közül az egyik a legjobb filmnek járó, a másik pedig a legjobb férfi mellékszereplőnek – utóbbi úgy, hogy a jelölt Max von Sydow konkrétan egyetlen mondatot, egyetlen szót sem szól a teljes játékidő alatt.
De miről is van szó? Hősünk, Oskar a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadásban veszítette el az édesapját, de a temetésen érthető okokból csak egy üres koporsót hantolhattak el. A tizenegy éves, szokatlanul érett és érzékeny fiú az apja holmijai közt talál egy elrejtett kulcsot egy borítékban, amin a Black név áll. Mivel annak idején édesapjával rengeteg hasonló játékot játszottak, úgy véli, hogy ez egyfajta üzenet tőle, elhatározza, hogy megkeresi a hozzá illő zárat. Miközben a várost járva kutakodik, sokféle emberrel találkozik, miközben igyekszik megtalálni a telefonkönyvben található összes Black közül azt, akinek jelent valamit az a bizonyos kulcs. Közben kezdi felfedezni a hiányzó apjához fűződő láthatatlan szálakat, valamint a zajos, idegen és veszélyes világot, ami körülveszi, és megismerkedik egy öregemberrel, aki talán a nagyapja, talán nem.
A brit rendező, Stephen Daldry (Billy Elliot, Az órák) biztosra ment, Hollywood két legmegbízhatóbb és legszerethetőbb színészét, Sandra Bullockot és Tom Hankst tette meg a kis Oskar (Thomas Horn) szüleinek. Utóbbit természetesen visszatekintve, flashback jelenetekben látjuk, nem is keveset, mert a film szeret eljátszani az idősíkokkal, szereti lebegtetni azt, hogy mi igaz abból, amit látunk és mi csak a képzelet szüleménye. És Daldry legfőképpen szeret kicsit csavarni mindenen, ami sokaknak azt jelenti, hogy bravúrosan vezeti le a cselekményt, sokaknak pedig azt, hogy feleslegesen bűvészkedik, és a rendező szeret játszani az érzéseinkkel is. És megint ott vagyunk, hogy ez egyesek szerint elítélhető érzelmi manipuláció, mások szerint viszont ez az igazi dráma ismérve. Döntse el ki-ki magának, melyik érvelés a meggyőzőbb, azt viszont senki sem veheti el a filmtől, hogy telis-teli van elképesztően jó alakításokkal. És nem csak Hanks és Bullock remek, amit tőlük természetesen amúgy is megszoktunk, hanem Jeffrey Wright, John Goodman és a már emlegetett Max von Sydow is fontos mellékszerepekben.
