Maffiózónak lenni tök jó – egy darabig

Martin Scorsese valós események alapján, valós személyekre építve készítette el a világ egyik legjobb maffiafilmjét, amelynek leghátborzongatóbb karaktere az átlagos olvasónak maximum a mellkasáig ér, és mégis!

„Amióta az eszemet tudom, gengszter akartam lenni” – mondja el magáról a félig ír, félig szicíliai származású Henry Hill, akinek valóra vált az álma, ami aztán rémálom lett. Talán nem volt gyomra a maffiózó léthez, vagy elég erős idegei, a lényeg, hogy végül társai ellen vallott, a tanúvédelmi program részese lett és megírta visszaemlékezéseit, amely egy egész korszakot fedett le, és amely alapján Martin Scorsese elkészítette a filmtörténet egyik legjobb maffiafilmjét. Merthogy nincs olyan lista a témában, akárki is állította össze, ahol a Nagymenők (1990) ne lenne az első ötben vagy még előkelőbb helyen.

És Henry Hill történetében az a leghátborzongatóbb, hogy minden mozzanata igaz, ha néhány nevet meg is változtattak benne. A történet az 1950-es években kezdődik, amikor Henry még csak egy 13 éves kamasz, aki vágyakozva figyeli a szemközt lakó, sokak által a legnagyobb tiszteletben tartott maffiózó, Jimmy Conway fényűző életét – őt valójában Billy Burke-nek hívták. A fiú egy napon a helyi keresztapák családjának szolgálatába áll, és ugyanekkor csatlakozik a csapathoz a vele nagyjából azonos korú, így még könnyen befolyásolható Tommy DeVito, akivel gyorsan beletanulnak a szakmába. Csakhogy Tommy hamarosan kezelhetetlenné válik, néha puszta kedvtelésből vagy szeszélyből öl, és amikor egy, a maffia legbelső köreiből való férfival végez, minden barátját veszélybe sodorja.

És a Nagymenők kapcsán ezer sztorit lehetne elmondani, részben a valós bűntényekről, részben a szereplőkről, akik közül sokan valóban maffiózók voltak, részben az igazi Tommyról akit DeSimeonénak hívtak, és egy nagydarab, közveszélyes figura volt. Nem is igazán hasonlított a köztudottan apró termetű Joe Pescire, de talán pont ez a lényeg. Hogy ez a kis dugóhúzó pasas így el tudta játszani ezt a dühöngő őrültet, akitől még a legjobb barátai is tartanak, hogy olyan dermesztő légkört tudott maga köré varázsolni, amire jó eséllyel senki más nem lett volna képes – és amit ráadásként újra meg tudott csinálni évekkel később a Casinóban. Ami azt illeti, Pesci itt mindenkit lejátszott a vászonról, még a pályája csúcsán lévő Robert De Nirót is, a náluk azért jóval szerényebb képességű Ray Liottáról nem is beszélve, aki később soha ilyen jó szerepet nem kapott. Nem véletlen, hogy a film számos Oscar-jelölése közül egyedül Pesci kapta meg az arany szobrot.

És egy kis érdekesség a végére: a Nagymenők egy rekordot is felállított, azt a bizonyos F betűs szót és annak ragozott alakjait összesen 321-szer használták, átlagosan percenként 2.04 alkalommal, és ennek nagyjából a felét Joe Pesci karaktere mondja. Az eredeti forgatókönyvben csak 70-szer szerepelt, de a színészek nyugodtan improvizálhattak, és ez lett a vége. A világ persze sokat változott, a film lassan lekerült az F-betűs listán a 12. helyre.  

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu