Nehéz az edzők sorsa!

  • Vízer Balázs

Oliver Stone filmjében nem csak az amerikai foci világát járja körbe, hanem az edzői mentalitást, a sztárjátékosok, illetve a klubtulajdonosok viselkedését, és úgy általában a profi sport nehezen átlátható világát.

Akinek van kedvenc csapata, legyen az fociban, kézilabdában vagy női szinkronúszásban, az tudja, milyen az, amikor a sok siker után döcögni kezd a szekér, elküzdődik a bűnbak keresés, jönnek a hibák, a vádaskodás, majd a lehetséges megoldások, a kiútkeresés, új arcok kerülnek előtérbe, akik vagy beválnak, vagy nem. Aztán bizonyos idő elteltével az egész kezdődik elölről. Ezt érzékelteti remekül Oliver Stone 1999-es sportfilmje, a Minden héten háború.

Mindegy, hogy ki az ember, mindegy, miből él, mindig lesz valaki, aki fiatalabb, gyorsabb és erősebb. Erre döbben rá az idősödő Tony D'Amato (Al Pacino), a négy éven át bajnok Miami Sharks focicsapat vezetőedzője. A legújabb bajnokságban a csapat háromszor egymás után veszít, a rajongók elpártolnak, a csapat jól bevált, idősebb kapitánya és sztárja, a 39 éves irányító (Dennis Quaid) súlyosan megsérül, ám ennek ellenére ragaszkodik a sportban szerzett hírnevéhez. D'Amatónak eközben elromlott házasságával, tőle elpártoló gyerekeivel és a csapat fiatal társtulajdonosával, Christina Pagniaccival (Cameron Diaz) is meg kell küzdenie. Pagniacci az apjától örökölte a csapatot, és a marketing diktálta feltételeket szem előtt tartva akarja a Sharkst menedzselni.

Márpedig egy vesztes csapat rossz befektetés. Cap Rooney a Sharks dicső múltjának szimbóluma, ám öregszik, és csak a saját legendája megtartásáért küzd. Amikor megsérül, a fiatal hátvéd, Willie Beamen (Jamie Foxx) lép helyette pályára, aki nehézkes kezdés után mind a nézőket, mind a csapat vezetőségét ámulatba ejti. Noha D'Amato meggyőződése, hogy a játéknak "többnek kell lennie, mint pusztán győzelemnek", a gyakorlatias "Steamin' Beamen" csak egy dolgot tart szem előtt: a győzelmet, illetve az óriási bevételt, melyet egy profi játékos rövid pályafutása során szerezhet. D'Amatót így több oldalról is szorítják: Beamen kíméletlen győzelemvágyával, Christina Pagniacci pénzügyi józanságával, és Cap kétségbeesett próbálkozásával, hogy még visszakerüljön a pályára. D'Amato szeme előtt esik szét a csapat, és felvetődik benne a kérdés, vajon elhagyja-e az ereje, elveszíti-e a csapatát, és hogy van-e egyáltalán értelme a mindennapos háborúkat megvívni.

Mivel egy fiktív amerikai focicsapatról és egy kitalált bajnokságról van szó, Oliver Stone megtehette, hogy a Minden héten háborúban mélyen belegyalogoljon a professzionális sport különböző visszásságaiba és ellentmondásaiba – de nem annyira mélyen, hogy magára haragítsa a sportág nagyhatalmú irányítóit és háttérembereit. A hangsúly természetesen az edző karakterén van, akire elképesztő súly nehezedik, és aki a különböző, a tulajdonosok, a sportolók és a rajongók felől érkező, sokszor egymással is ellentétes elvárások között őrlődik. Pacino hatalmas energiával, de tőle szokatlan módon kevés ripacskodással hozza a figurát, akivel szemben elképesztő szereplőgárda vonul fel, mint – a már említetteken kívül - James Woods, Matthew Modine, Charlton Heston, Ann-Margret vagy  Aaron Eckhart. Vagyis van itt mit nézni azoknak is, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogyan játsszák az amerikai futballt, és miért hívják futballnak, ha a labdát a kezükben viszik.