Az országban a Werk Akadémián látható először a világ száz legjelentősebb illusztrátora közé egyedüli magyarként beválasztott Valló Berta grafikus kiállítása. A Werk Galériában december 10-én 19 órakor nyíló kiállításának a Tájkép banyatankkal címet adta. A digitális technikával készült képein Budapest karakteres alakjait jeleníti meg, köztük a buszon utazó öregasszonyt szatyorral, a pesti fürdő közönségét, vagy éppen hétköznapi, kiszolgáltatott arcokat. Egyéni formanyelvét a meseszerű látásmód jellemzi, a felszíni harmónia mögött azonban mindig ott húzódik a csúf, a groteszk, a morbid. A tárlat január 12-ig látható.

Valló Berta az Eötvös gimnázium után, 18 évesen költözött Londonba, ahol a Central Saint Martins Művészeti Egyetemre iratkozott be, mert ezt tartotta a legjobb és legmenőbb iskolának. Londont nehezen szokta meg, de illusztrátorként ma már New Yorkkal együtt olyan innovatív helynek tartja, amelyben meg lehet grafikusként élni. A Taschen kiadó az Instagramon fedezte fel képeit, s miután bekerült a The Illustrator – 100 Best From Around The World című kiadványukba, keresett, sokat foglalkoztatott illusztrátor lett. A London-Stansted repülőtéren is van például egy falrész, amelyet őt tervezett, emellett cégeknek, magazinoknak dolgozik. Egy éve freelancer, elmondása szerint nem kevés stresszt élve meg. „Egyik héten rizs, a másikon homár” - jellemzi fanyar elfogadással jelen élethelyzetét.

London nagy karrierlehetőség, de Budapest az a hely, amely igazán inspirálja. Otthonaként tekint a városra, úgy érzi, valamiféle kollektív tudat köti össze a magyarokkal. Budai nyár című képének hősnői 80 körüli budai úriasszonyok. „Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én hagytam el a várost és költöztem külföldre, hanem szinte az egész generációm. A Budai nyárban egy viccesnek ható, valójában negatív utópiát fogalmaztam meg a magyar társadalomról, ahol lassan már csak az öregek maradnak meg.”

A budapesti karakterek, a buszon utazó öregasszony szatyorral, zellerszállal, a pesti fürdő közönsége, a hétköznapi, kiszolgáltatott emberi arcok művészi aranybányát jelentenek számára. Egyéni formanyelvét a meseszerű látásmód jellemzi, a felszíni harmónia mögött azonban mindig ott húzódik a csúf, a groteszk, a morbid. Saját bevallása szerint imádja a giccset, a Viktória-korabeli rézkarcokat, a furcsa, ronda tárgyakat. A bagatell dolgok érdeklik, ezek aprólékos megjelenítése adja művei különös báját, melyek kukkolóként pillantanak be mások életébe. Alapállása inkább megfigyelő, semmint résztvevő.