Tetszett amit írtál, fõleg a végén... hogy az ûr ami benne volt, nem találta volna meg April, sem Párizsban, sem a világ másik részén, sem egy másik férjben, sem színészetben, semmiben... csakis Isten, dehát ezt csak az érti, aki már megtért... Azt viszont nem értem, mért írják, hogy ROMANTIKUS dráma, én semmi romantikát nem találtam benne, inkább csak viszolygást... Mindegy, tényleg lezárom már a témát...
"Au revoir!" :S

Bocs, a "komolyabb" nem jó kifejezés: "sokkal aktuálisabb problémák írják felül".

De barátom, te nagyon sok részét pontosan felvázolod a filmnek, de kérdemn én, mi ezzel a baj, ha egyszer errõl szól? És miért nem olyan hihetõ, h ma számos (de tényleg számos) ember életében ez nagyon is valós probléma?

Amúgy igen, mi magyarok kicsit máshogy éljük meg ezt, mert náluk az az életszínvonal, ami ott az 50-es években egy átlag középosztálybeli családnak volt, nálunk minimum a felsõ-középosztály kiváltsága, amit kb. napjainkra értünk el.
Akik a napi betevõkért güriznek, nyilván nem a filmben vázolt problémákat tartják életük legfontosabb kérdésének, pedig azok is ott lapulnak, mint problémák, csak esélyük sincs érvényre jutni, mert más, sokkal komolyabb problémák egyszerûen felülírják õket.

Végre a filmrõl esik szó.

Érdekes, de szinte pontról pontra egyetértek Dáviddal.
Azért picit belemennék néhány dologba:

"De komolyan gondolod, ha egy két-három gyerekes amerikai család Párizsba költözik, és a nõ dolgozik, akkor boldogok lesznek? A problémáik nem mennek utánuk?"

Talált. Senki sem állította, h a problémájuk ettõl megoldódott volna, csak és kizárólag April. Õ hitt ebben. A film többek között azért jó, mert kérdéseket tesz fel neked, a nézõnek, te mit gondolsz? Szerinted megoldotta volna?
Nehogy azt hidd, h erre olyan könnyû rávágni a választ, hogy "dehogy oldotta volna meg!". Mert igenis, ha valaki végképp belesüppedt egy élethelyzetbe, akkor totális vakság alakulhat ki saját magára nézve, amit csak akkor tud felszámolni, ha kiszakítják belõle. Sokaknak egy környezetváltozás indítja el életük nagy változását. Nekem alapvetõen változtatta meg az életemet, h egy évig Spanyolországban tanultam, pedig mondhatnád, h a problémáim oda is utánam mentek.
Szóval kissé bonyolultabb ez.
De ha errõl a filmrõl beszélünk, én is azt mondom, h nem, nem oldotta volna meg, mert Frank nem az az ember volt, akinek April hitte, illetve szerette volna hinni.

"Azt, hogy mi legyen vele az életben, mit akar magával kezdeni, bárhol, bármikor kitalálhatta volna: a vonaton, az íróasztalánál, a zuhany alatt stb. Ha ehhez segítség kell, az nem Párizs."

Mondom, valakinek épp Párizs az a bizonyos segítség. Ki tudhatja, kiben mi indít el valami mélyreható változást. Lehet valami egészen banális dolog is, de lehet épp egy Párizsba költözés.


"És nyílt is: hiszen kiemelték, egy új és érdekesebb munkát bíztak rá. Amit el is vállalt. Vagyis mégsem volt számára olyan iszonyatosan irritáló a hivatali környezet, hogy mindenképpen kiszakadjon belõle."

Naná, hogy nem. Csak hát April ezt hitte, és egy jódarabig Frank is, aki nem igazán ismerte magát. Mert Frank igenis a tipikus konzervatív kertvárosi férj volt, akit nagyjából-egészében kielégít a munkája, habár mindig marad benne egy kis elégedetlenség magával, de fõleg a környezetével szemben, mert nárcisztikusabb annál, h csak úgy belenyugodjon a középszerûségébe. Pedig...
Szóval az új munka, amit rábíztak... annak a Franknek a szemszögébõl, akinek April hitte, nem volt semmivel sem izgibb, csak több pénzt hozott. A valódi Franknek igazából izgalmasabb kihívásnak tûnt, holott ugyanazt csinálta, csak nagyobb tétekben.

"Arról nem is beszélve, hogy Párizs neki meg sem fordult a fejében. Ezt kizárólag April találta ki. Nem Frank ötlete, nem Frank útja volt. Nem is kellett neki. Miért kellett volna? Az, hogy hagyjunk itt csapot-papot, költözzünk el a világ túlfelére, ne dolgozz, és akkor majd izgalmas és érdekes férfi leszel izgalmas és érdekes munkával… gyermeteg."

Gyermeteg neked. És vicces módon mégis összejöhet. De jól írod, ez nem Frank útja volt, hanem Aprilé. Errõl szól többek között a film. De miért is nem jó a film, ha lelkesen vitatkozol vele? (ami a célja többek között)

"És azoknak az interperszonális kapcsolatoknak az erejét, amikkel rendelkeztek (egymás,a gyerekeik, a barátaik, szomszédaik, a munkatársak felé – ne becsüld le. Az igenis rengeteget számít, és azok igenis, nagyrészt egészséges kapcsolatok voltak."

Képmutató kapcsolatok. Üres fecsegés az idõ kitöltésére, és h beszélhessenek arról, õk mennyire különböznek másoktól. Nem egymás valódi értékeire voltak kíváncsiak, csak egymás felszínes vágyait, illetve frusztrációit elégítették ki. Persze manapság iszonyatosan sok ilyen "jószomszédi viszony" van.


"Leginkább Aprilnek kellett volna változtatnia. De azt fel kellett volna vállalnia: igen, nekem van szükségem a változásra – és nem a férjére rátolni: mindezt csakis érted teszem…"

Igen, fõleg neki lett volna szüksége változtatásra: azaz válásra.


"De ha még úgy is rabnak és üresnek érzik magukat – akkor térjenek meg, töltsék meg a lelkükben levõ ûrt Jézussal és a Bibliával. Nem egészségtelenebb, mint a láncdohányzás vagy a kontár abortusz."

De ha egyszer szerencsétlenek nem az "Úrjézusban" találták meg az üresség betöltésének eszközét?!


"Egyébként pedig: három darab elektrosokkal kezelt, gyógyszereken élõ ismerõsöm van. Ha hiszed, ha nem: egyáltalán nem látják mélyebb rétegeiben a valóságot, mint aki ezt elkerülte."

Bocs, fordított logika. Nem az elektrosokktól lett mélyebben látó. Hanem eleve mélyebben látó, és érzékenyebb volt, mint a begyepesedett környezete, amely ezt nem bírta elviselni, kivetette magából, melynek következménye lett az elektrosokk, és a diliház.

No comment...

Még hogy többször... azt is megbántam hogy belenéztem, már az elsõ 10 percben a kijáratot néztem a moziban, hogy lehetne innen kimenni... na mondom, már megint kiválasztottam egy "jó" filmet, amik mostanában mennek a moziban, inkább letöltöm a netrõl, ami érdekel... Mi a valóság? Mi a szabadság? Nagy kérdések... a titkot csak az találja meg, aki keresi az igazságot... Nem csoda, hogy egyetlen díjat se kapott meg amire jelölték, egyedül Kate egy Golden Globe-ot (bár a színészek játékát nem vitatom, jó volt,de a film...) Ezzel én be is fejeztem...

„Tizenhárom év telt el a Titanic óta, DiCaprio már régen nem csinos legényke, és az ember mégsem unja meg, hogy az arcát nézze.” „Zoe Kazan a kis titkárnõ szerepében száj és szem, meg nyamvadt kis test…”(Fáy Miklós)
khm khm Ízlés az van.

Teljesen egyetértek, nagyon szépen részletesen leírtad, hogy mi a lényeg, semmi igazán komoly problémájuk nem volt amiért ekkora tragédiát kell csinálni??? Mennyi más ember él sokkal nyomorultabbul (sõt igazából õk jól éltek) és valóban csak a nõ végtelen önzésén van a hangsúly. A szabadság???? Mi a szabadság? Nem fogadom az el, hogy az élet nyomasztó, lehangoló, sötét stb... mert nem az, és amit Kate keresett az önmaga volt, nem találta meg önmagát, nem találta meg élete értelmét... Még hogy szabadság útjai??? Ez menekülés volt, menekülés a valóságból. A szabadság, az igazi szabadság létezik, de azt csak az ismeri meg, aki találkozik Istennel, aki egyedül képes igazán szabaddá és boldoggá tenni... hát ez a véleményem... szõke Dávid....

Azt hiszem, ebben a filmben April az, aki végig nem képes a valósághoz ragaszkodni. Amikor a megismerkedésükkor megkérdi Franktól, mi a foglalkozása, alig akarja elhinni, hogy szimpla melós. Folyton azt mondogatja (õ és nem Frank), hogy az életük arra épült, hogy õk különlegesek. Franket csak kisfiúnak nevezi, tehát a valóságos férfi számára nem férfi, csak valami hiperreális idolt tartana annak. Párizsba is azért költözne, hogy Frank "férfi" lehessen; azt viszont, amit Frank ért férfiasság alatt, visszautasítja (pl. felelõsségvállalás). Frank legalább elõvesz egy nyelvkönyvet: April viszont a maga részérõl semmit sem tesz, hogy felkészüljön a franciaországi életre, a munkavállalásra. Még az abortuszt sem veszi komolyan. A filmnek inkább ezt a címet kellett volna adni: 'az álmodozás útjai' vagy: 'a menekülés útjai'.

„Beszélgettél már velük komolyabb dolgokról, hogy õk hogyan látják a világot, stb” Közülük ketten (egy ikerpár) keresztények. A harmadik (38 éves nõ) abban reménykedik, hogy meggyógyul, lesz egy kis háza, állatokkal és férjjel (ilyen sorrendben).
„DE ez a film nem rólad szól, hanem a tõled teljesen eltérõ gondolkodásmóddal rendelkezõ emberekrõl!” – épp ezért nem is tértem ki rá.
Szoke david, ajánlok neked még egy filmet. Magyar film, az ötvenes évek Magyarországán játszódik, a címe Makra, Kertész Ákos regényébõl készült. A Makra igazi dráma, a Szabadság útjai hozzá képest kicsit hisztis melodráma. Ezt azért mondom, mert a Makra nagyon sûrû, nagyon mélyen képes ábrázolni; és valóban komoly társadalombírálat is, úgyannyira,hogy be is volt tiltva.
A két történetben sok a hasonlóság: adott egy fiatal pár, ahol a nõ (itt is a saját ötletétõl vezérelve) felajánlja a férfinak, hogy õ fogja eltartani, ehhez még egy abortuszt is bevállal. A férfi az eltartást visszautasítja, az abortuszon pont úgy megbotránkozik, mint Frank, és ez egyben a kapcsolatuk végét is jelenti.
A különbségek: a nõ felajánlása nem olyan bávatag, szétfolyó, mint Aprilé: neki van munkája, és a férfiról már kiderült, hogy igazán tehetséges, csak tanulnia, fejlesztenie kellene az adottságait. Makra viszont szereti a munkáját is. És, Franktól eltérõen, képtelen egyetlen pillanatra is bevállalni, hogy nõ tartsa el.
Ha ismernéd, kíváncsi lennék a véleményedre a két mû összevetésével kapcsolatban.

szoke david, sok mindenben igazad van. De komolyan gondolod, ha egy két-három gyerekes amerikai család Párizsba költözik, és a nõ dolgozik, akkor boldogok lesznek? A problémáik nem mennek utánuk? Ott ugyanúgy el kell végezni a házimunkát, foglalkozni a gyerekekkel, bevásárolni és minden egyéb, csak idegen környezetben, barátok és rokonok nélkül. Gondolod, ha Frank otthon marad Párizsban, lett volna ideje és kedve ahhoz, hogy kitalálja, mit is akar az élettõl? És April, aki gép-gyorsírni sem tudott, nem végzett titkárnõképzõt, nem tudott franciául stb…. pont õt veszik fel a nagykövetségre dolgozni?
Frank ellátta volna egy „született feleség” munkáját? Férfiak, akik kipróbálták, hamar feladták. Ha a hivatal unalmas Franknak, milyen lett volna a házimunka?
Azt, hogy mi legyen vele az életben, mit akar magával kezdeni, bárhol, bármikor kitalálhatta volna: a vonaton, az íróasztalánál, a zuhany alatt stb. Ha ehhez segítség kell, az nem Párizs. Valós segítség lett volna, ha tájékozódik, tanul, olvas (otthon, angolul), ha van hobbija, amibõl pénzt tud csinálni (mert nyilvánvaló, hogy amit szabadidejében, önként és örömmel csinál, az érdekli igazából, tehát abban a legjobb); de ha már semmi sem segít, akkor még mindig elmehetett volna õ (és nem April) egy pszichológushoz. Szóval az élete megváltoztatásához sokféle út nyílt volna számára – otthon. És nyílt is: hiszen kiemelték, egy új és érdekesebb munkát bíztak rá. Amit el is vállalt. Vagyis mégsem volt számára olyan iszonyatosan irritáló a hivatali környezet, hogy mindenképpen kiszakadjon belõle.
Arról nem is beszélve, hogy Párizs neki meg sem fordult a fejében. Ezt kizárólag April találta ki. Nem Frank ötlete, nem Frank útja volt. Nem is kellett neki. Miért kellett volna? Az, hogy hagyjunk itt csapot-papot, költözzünk el a világ túlfelére, ne dolgozz, és akkor majd izgalmas és érdekes férfi leszel izgalmas és érdekes munkával… gyermeteg. Sokkal inkább menekülés,mint új lehetõség. Valójában nem a külsõ körülmények megváltozásával változik meg valaki és sikerül megoldania a problémáit; hanem belül, önmagában.
Aprilnak pedig,ha komolyan gondolta, hogy belõle titkárnõ legyen, elõször is ilyen iskolát,tanfolyamot kellett volna végeznie. Aztán kipróbálnia otthon, megy-e; valamint, hogy legyen munkatapasztalata. Utána próbálkozni egy nagykövetségen.
(Nézd meg Todd Solondztól a Helyzetek és gyakorlatok c. film második részét: mennyire vannak reális elképzelései egy átlag amerikai fiatalnak a pályaválasztásról? Vagy a Tétova tinédzsereket: ott is van hasonló probléma – „nem akarok unalmas középszerré válni, de fogalmam sincs, hogyan kerüljem el”). (Mindkét film sokkal jobb ennél). (Az AB-ban Lester, bár meghökkentõ, de teljesen reális módját választotta annak,hogy legyen energiája átgondolni, merre menjen tovább az élete).
És azoknak az interperszonális kapcsolatoknak az erejét, amikkel rendelkeztek (egymás,a gyerekeik, a barátaik, szomszédaik, a munkatársak felé – ne becsüld le. Az igenis rengeteget számít, és azok igenis, nagyrészt egészséges kapcsolatok voltak. Franket egyáltalán nem nézték le a munkatársai, senki sem nézte le õket; a munkatársak közt nem volt furkálás, piszkálódás, versengés és egymás eltaposása – ami pedig szinte mindenhol megjelenik; de itt még csak ez sem rontotta meg a munkahelyi, munkatársi légkört. Még a fõnökök elõtt is kedves volt, azok sem utálták ki.
Leginkább Aprilnek kellett volna változtatnia. De azt fel kellett volna vállalnia: igen, nekem van szükségem a változásra – és nem a férjére rátolni: mindezt csakis érted teszem…(ha valóban a férje érdekében akarta volna a költözést, akkor nem borult volna ki, amikor az nem kért belõle). Tehát nyilvánvaló, hogy ez fõképp Aprilrõl szólt, ez az õ menekülési kísérlete volt, de csak annyira reális, mint a Portugálban Portugália. (Hogy most egyéb klasszikusokat ne idézzek, mert sajnos nem emlékszem rá egészen pontosan). Nyilván nem a begyógyszerezés vagy láncdohányzás vagy házasságtörés volt a megoldás – de még a terhessége elején is munkát vállalhatott volna.
De ha még úgy is rabnak és üresnek érzik magukat – akkor térjenek meg, töltsék meg a lelkükben levõ ûrt Jézussal és a Bibliával. Nem egészségtelenebb, mint a láncdohányzás vagy a kontár abortusz.
Egyébként pedig: három darab elektrosokkal kezelt, gyógyszereken élõ ismerõsöm van. Ha hiszed, ha nem: egyáltalán nem látják mélyebb rétegeiben a valóságot, mint aki ezt elkerülte.

Mindenesetre elég jól alakították a szerepüket fõleg Leo!
De azért kiábrándító 1x megnéztem és ennyi dehogy ezért a nõ képes volt magát megölni erre nem tudok mit mondani azért nem volt rossz

Nem tetszett. Bár mint film rendkívül hatásos, a színészek és a rendezés stb. bizonyára brilliáns...
De. Az, hogy a munkavégzés unalmas, csak egy, és nem a legfontosabb problémája az életnek. Ezt ennyire kisarkítani kissé gyermeteg.
Ennél sokkal, de sokkal nagyobb problémát, fájdalmat tud okozni a kapcsolati zavar, a kapcsolati hiány. Ha rossz lett volna a házasságuk (de szerették egymást), ha nem lettek volna barátaik (de voltak), ha rossz lett volna a munkahelyi légkör (de jó volt), ha betegek lettek volna, szegények, munkanélküliek, tanulatlanok, magányosak, ostobák, rondák vagy fogyatékosok, színesbõrûek vagy bevándorlók, szerfüggõk, személyiségzavarosak vagy a gyerekeik fogyatékosak, ha öreg és elesett családtagokat kell ápolniuk...ezek közül semmi, de semmi. Mindenféle kapcsolataikban jól megállták a helyüket, lelkileg gazdag, egészséges, teherbíró személyiségeknek mutatkoztak. Csak épp unatkoztak.
Akik viszont ennyire makkegészséges személyiségek, azokba szorulhat annyi kreativitás és ötletesség, hogy tudják: egy problémának nemcsak egyetlen megoldása lehet; ha az egyik út befuccsol, akkor ki lehet találni valami mást is.
Ha a film arra fut ki, hogy a feleség még a saját és a gyereke élete árán is ragaszkodik ahhoz az egyetlen tervhez, amit egyszer kitalált (és ami valóban kissé naiv), akkor ez azt mutatja, hogy merev a személyiségszerkezete. Ráadásul, ahogy a férj ki akarta csikarni a feleségbõl a féltékenységet; mindez szerintem megkérdõjelezi, hogy valóban olyan erõs és biztos kapcsolatban éltek, mint ahogyan azt sugallta a film. (Nekem élethûbb lett volna, ha pl. a házasságuk megmentése érdekében akart volna a nõ Párizsba költözni).
A hasonló tematikájú filmek közül Ang lee Jégvihara verhetetlen; ahhoz képest az Amerikai szépség is kevésbé ütõs. De az AB ennél jóval összetettebb élethelyzetet, bonyolultabb problémát mutatott be.
A Szabadság útjai kissé hisztisen kezelt egy olyan problémát, amin lehetett volna segíteni. A munkavégzés nem kalandtúra, és az életben sok minden lehetne monoton, ha nem töltené meg élettel, színnel és fénnyel az emberek közti szeretet. Ebben a filmben állítólag megtöltötte. Akkor meg mi a baj?

És hogy a pszichiátriai beteg szájába ennyire didaktikus mondatokat adtak....az egyenesen szánalmas.
(Az utolsó jelenet Kathy Bates-szel tényleg jó slusszpoén volt :)))

Csak azért mert Kate és Leo játszik benne, nem ajánlom igazából senkinek, hogy megnézze, szerintem mélységes lehangoló és nyomasztó az egész film... És nem értek egyet azzal, hogy az átlagemberek mindennapi életét reális ábrázolja... egyáltalán nem, ki él ma Mo.-on olyan körülmények között, ahogy õk akkor? És mégsem jutnak ideáig, kiábrándító az egész. Csak a színészek miatt nézi meg mindenki, de nem érdemes, egyiküket sem jó ilyen szerepben látni (még DiCaprio elmegy -de Winslet, hát én nem vállalnék ilyen szerepet)... Szerintem hagyjátok ki... Ennyi.

A nyilasok és az oktatási reformok után talán érdemes lenne errõl az alkotásról is beszélni. Mert ér annyit, sõt, jóval többet is.
Vagy nem jutunk szóhoz?