Azt hiszem, ilyet még nem láttam.

Tudjátok volt az a film, a Philadelphia, amiben Tom Hanks AIDS-est játszott. Valahogy sosem tetszett nekem. Valahogy olyan erõltetetten tabudöntögetõnek tûnt, úgy éreztem, hogy nem tudtam belehelyezkedni a szereplõk világába - talán azért, mert nem is nagyon voltakn hús-vér szereplõi a történetnek. Mert itt nem szereplõk voltak, inkább csak túl konkrétan ábrázolt tulajdonságok, s az egyetlen, ami segített a filmen, az a szereplõk játéka. Hiszen Tom hatalmas színész, Banderas is, Denzel Washingtonnak meg nem volt még olyan filmje, amit nem vitt volna el akár egyedül a hátán, ha épp arról volt szó.
De számomra szinte semmit nem adott vissza abból a lelkiállapotból, amely az AIDS-et jelenti.

De ez a film...
Elképesztõ...
Az egész úgy indul, mint egy átalgos Vìra Chytilová-film, mint a Faun megkésett délutánja például. Igazi csehszlovák társadalmi dráma: a rendszer erõs, és (1988) szinte leplezetlen kritikájával párosulva.

Húszas-harmincasok baráti társasága - alapvetõen értelmiségi illetõk, akik úgy élnek, ahogy kell - "Egyet ide, egyet oda"...
Aztán persze kiderül, hogy valaki közülük AIDS-es, és mivel itt aztán mindenki mindenkivel, a helyzet drámaivá válik...
Ennyit a történetrõl és ennyit a közhelyekrõl is.
Jöjjenek az izgalmas egyedi momentumok és a tények.

Ugyan még csak három filmjét láttam (Prága, Egy faun megkésett délutánja és ez a film), de bizton állíthatom, hogy Vìra Chytilová egészen különleges szemszögbõl nézi a világot. Csehesen, de se nem Formanosan, se nem Menzelesen, hanem sokkal egyetemesebb kontextusban és az állandóan közelítõ-távolodó, ide-oda hintázó kamera szemén keresztül. A rendezõnõ elemében van, mikor a bomló szocializmust kell ábrázolnia: hihetetlen, falrengetõ, csehesen ironikus poénok.

Olyan érzékletesen ábrázolja a rothadást, hogy a képernyõ is gennyezik.

Van itt minden, ami szocializmus: hogy más ne mondjak, a leghumorosabb jelenetek akkor születnek, mikor az illetékes elvtárs sorra húzza meg a fõszereplõ értelmiségi hõs, Frantisek teljesen értelmetlen szövegû darabjait, aki egész nap a tv-t nézi, és többnyire természetfilmek és híradások, valamint kerekasztalbeszélgetések szövegébõl meríti az ihletet.
A másik fõhõs, Pepe nem alacsony értelmiségi képességei ellenére nem nagyon tud mit kezdeni magával, többnyire jóllakik azokkal a nõkkel, akik az ölébe hullnak.
Josef, hármójuk közül a legidiótább, a legkorlátoltabb. Tökéletesen felületes és végletesen egyszerû úriember.

Hármójuk közös "vállalkozása", a színház (gyakorlatilag ez az életünk) kitûnõen mûködik. Õk maguk, pedig annyira élvezik ezt, hogy minden körülmények között színészek maradnak: akkor is, ha sítúrára mennek a Tátrába (ld. zseniális autós jelenet), akkor is, ha éppen ebédelnek egy elegánsabb étteremben...

És errõl szól a film: a világról, mint színházról, pontosabban mint egyetlen hatalmas, kollektív és mindent felölelõ haláltáncról, de úgy, hogy a résztvevõk nem hogy nem személytelenednek el benne, mint a Philadelphiában, hanem ellenkezõleg: egytõl egyig zseniális, nem mellesleg CSEHSZLOVÁK karakterek, és a film, különösen e jelenetek környékén, mintha idõnként groteszkbe csapna át - de aztán mindig kiderül, hogy nagyon is valóságos történet zajlik éppen szemünk elõtt (ezt szeretem többek között a leginkább a rendezõnõ filmjeiben - mármint, hogy egyszerre groteszk és mégsem az).

Bár kitûnõ, nem a film elsõ fele az igazán zseniális, hanem a második, miután kiderül, hogy a fõhõs, Pepe beteg.

A figyelmetlen nézõ, aki eddig nem érzékelte a mindenütt jelenlévõ, személytelen szereplõt, a halált, most úgy érezheti, hogy a film egyre kétségbeejtõbb és durvább.


ÉS ITT JÖNNEK A SPOILEREK!


Ahogy haladunk elõre megismervén a csehszlovák szocialista egészségügy legmélyebb bugyrait, kiderül, hogy Pepe AIDS-es.

És ez már egyáltalán nem "csehszlovákos" fordulat...
A reakciók sokfélesége, az emberi butaság, gondatlanság, tehetetlenség, düh, halálfélelem felszínre kerülése, amely ekkor, megjelenik a film leglényegibb tényezõje, és ez az amit végképp nem lehet elmnondani.
Látni kell.

A csillárról lógó hollót, amint csöpög belõle a vér...
Josef és Jana örömtáncát, "Negatív! Negatív!" felkiáltással, amikor kiderül, hogy AIDS-tesztjük negatív...
Frantisek szánalmas értelmiségi szenvelgését, hogy "Miért éppen én?"...
És az utolsó jelenetet, amikor is Pepét meglátja az utcán egyik régi barátnõje, de mikor közelebb ér, észreveszi, hogy milyen döbbenetesen beteg, szó szerint elmenekül...
Pepe meg leül egy oszlop tövébe és néz felfelé...

És az az õrülethez közeli elmeállapot, amelyet itt, a film végén éreztem, nem lehet messze a valóságos és mindent felemésztõ halálfélelemtõl...


Azt hiszem ez a látlelet még mindig aktuális, így nem csak a csehszlovák filmek kedvelõinek tudom ajánlani, hanem bárkinek, akit nem ijesztettem még el...
Sõt, még azoknál is elérheti a kellõ hatást, akik nem szeretik a csehszlovák filmeket.
És, az õ meggyõzésükre is, mit mondjak mást, mint, hogy sokkal jobb és drámaibb, mint a Philadelphia...