Találó! És így is van; ha valamit hosszasan tervezünk, elképzeljük, hogy így vagy úgy lesz, egészen biztos, hogy nem úgy alakul, ahogy szeretnénk.
És a legjobb dolgok tényleg mindig váratlanul érnek. Annak jobban is lehet örülni.
De azt gondolom, semmi sem történik viszont ok nélkül...

Igen, ez egészen biztos, hogy közrejátszott abban, hogy Márquez úgy látja a világot, ahogy.

Biztos olvastad! De nekem ez a kedvenc novellám! :)

GABRIEL GARCÍA MARQUEZ:

A világ legszebb vizihullája




A gyerekek, akik elsõként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgõ tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbo-cot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla a sargasso-szövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.

Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta õket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb min-den eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondol-ták, biztos túl sokat lötykölõdött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Ami-kor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fért be a házba, de hát - gondolták - úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egyné-mely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bõrét moszat- és sárpáncél borította.

Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kõudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvi-gye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kényte-lenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bõkezû, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.

Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd fal-vakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófû-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezõkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekrõl, mély vizekbõl való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztõiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák red-ves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen .megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettõl elakadt a lélegzetük. Nem-csak hogy a legmagasabb, a legerõsebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.

A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erõs asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplõ nad-rágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipõje. Túlméretezett szépségétõl lenyûgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jó-kora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerû ember itt élt volna a faluban, az õ házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az õ ágykeretét hajóbor-dákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az õ asszonya lett volna a legboldo-gabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára elõjönnek a tengerbõl a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kõbõl, virágot a szurdok ölébõl. Titkon összevetették õt férjeik-kel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint õ egyet-len éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették õket, mint a föld legsat-nyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztõiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki - éppen mert a legidõsebb volt - kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:

- Olyan istvános képe van!

Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipõben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szûk lett neki, szívének rejtett feszülésétõl pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétsé-geknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülé-sét, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöb-bentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még hol-tában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra ítélve, hogy félol-dalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülõalkalmatossá-got keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; õ pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égõ háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogy-jon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat elõtt. Késõbb, amikor letakarták az arcát egy kendõvel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halott-nak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek elsõ csatornái. Elõször az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belõle, szegény Ist-ván. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.

- Áldott legyen az ég - sóhajtoztak -, akkor a miénk!

A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hûhót. Az egész éj-szakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabadulja-nak a betolakodótól, mielõtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellõtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnokkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Boká-jára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a leg-mélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több idõhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapirgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó ska-pulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötõt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölõdés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt; hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegõbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hoz-ták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ek-kora hûhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Ak-kor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendõt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.

István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagá-ján, kannibálölõ mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinõtt siheder-nadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendõt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez !esz belõle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshoz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyan-formán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb fér-fiak is, azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tenge-ren, hogy asszonyaik majd megunnak õvelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.

Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülük-nek, ám õk is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az õ révén rokonságba ke-rült egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sí-rás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a fõárbochoz kötöztette magát, céges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtõjén, a fér-fiak és az asszonyok elsõ ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szûkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és mindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettõl fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert õk most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekbõl, virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendõ esztendõk hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sûrû illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjá-ról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.

Dely István fordítása

“Ne küzdj túl erõsen. A legjobb dolgok váratlanul történnek.”
(Gabriel García Márquez)

:DD

"Benyomásokban gazdag" gyerekkor nõk által nevelve...nem akarok feminista lenni, de a nõk másképp látják a világot, egészen másképp tanítják a gyerekeiket!

Köszönöm az a könyvajánlót! Mindenképpen el fogom olvasni azt is.
Igazából Márquez szerettette meg velem Dél-Amerikát és az ottani kultúrát, ezt a tõlünk annyira eltérõ mentalitást, gondolkodásmódot. Nagyon tetszik. Azóta keresem az ilyen filmeket is, és más mûvészeti ágak is érdekelnek, ami kötõdnek ehhez a kultúrához. Sokszínû és figyelemreméltó.

Ó, igen, a Tábornok útvesztõjét is sikerült beszereznem. Ám abba még csak beleolvasgattam, és azt úgy nem lehet, úgyhogy, amint idõm engedi, neki is fogok. Most a novellákat olvasom.

Bámulatos, amit írtál Márquez-rõl: hogy a gyermekkorából táplálkozik. Ezt én is olvastam korábban, de igazán nem gondoltam bele. Hát, minden esetre élményekben és benyomásokban gazdag gyermekkora lehetett.:-)

Õ itt pedig minden dél-amerikai példaképe: Simon Bolivar, A tábornok útvesztõje c. könyv fõszereplõje :)

Az egyik, számomra kedves szereplõ: Sir Francia Drake

Köszönöm! Megkaptam! Még nem olvastam el teljesen, de igyekszem! :)

Ha a nagyon "tömény" dolgok után egy kis romantikus Dél-Amerikára vágysz, nyári estékre tudom ajánlani a Szeress Mexikóban c. könyvet! :)

:D

Mondhatnám, hogy mindenkit megillet a beskatulyzás..:) Azt is mondhatnám, hogy a mágikus realizmus nem létezne Marguez nélkül...de mégis azt vallom inkább, amit õ is vall magáról: abból ír, arról ír,ami 9 éves koráig megtörtént vele, ami azután történt az már nem érdekes. Én ebbõl indulok ki. Tudjuk, hogy a gyerekek világa milyen csodás, õszinte, fõleg ha olyan közeg veszi õket körül... Mindenhol csodás dolgok történnek, semmi sem lehetetlen, nem ilyesztõ, minden úgy természetes, ahogy van. Aztán egyszercsak felnövünk. Ha szerncsénk volt emlékszünk még milyen az: õszintén rácsodálkozni a mindenségre. Vannak kis emlékfiókok a fejünkben, beteszünk, kiveszünk dolgokat, és a poros forróságról a begóniákkal benõtt hûs terasz jut az eszünkbe, ahol eszeveszett mohósággal hallgatjuk a dédapánkról szóló történeteket, elsétálunk a családi halottak fényképei mellett, és a sokadik katolikus ünnepen a sokadik gyertyát gyújtjuk, de ezek az ünnepk olyan közel vannak egymáshoz, hogy nem tudunk elfeledkezni a múltunkról...

Ha privát üzenetben esetleg elküldöd az e-mail címed, nagyon szívesen átküldöm.
Viszont én pedig, meg kell valljam, nem sokat tudok az általad említett Dayka Gábor munkásságáról. Így kicsit utánakeresgettem, és kifejezetten tetszett, amit találtam róla, tõle.

Hát igen, teljesen helytálló, amit a Száz év magány emberiségtörténeti behatárolhatóságáról írsz. Minden esetre tény, hogy nyomokban rá lehet ismerni mozzanatokra. A végének az elhelyezésével például kifejezetten egyetértek. De valóban inkább fejlõdéstörténet.
Viszont a párhuzamállítást az is nehezíti, hogy mégis csak a mágikus realizmus mûfajában íródott, vagyis, bármennyire is mutat hasonlóságot a valósággal, alapjában egy megalkotott, sajátságos világot teremt, mely hitelesen van lefestve, olyannak, amirõl teljesen elhisszük, hogy akár ilyen is lehet. Hiszen Mexikó nem ilyen vidám, színes és inkább gondtalan, mint, amilyennek García ábrázolja. Meg tudom érteni azokat, akik a mai Mexikóban hiába keresik Márquez világát; az igazán csak a könyveiben létezik. Mégis olyan jó ebbe a mágikus Macondoba vissza és mindig megtérni.
Az tetszik még az író világába, hogy olyan természetesen kezeli a természetfelettit, hogy az embernek teljesen magátólérthetõdõ, hogy szellemek járkálnak ki-be.:-)
Zseniális!
Az idõtlenség és a téren és idõn való átívelés pedig egyértelmûen áthatja. De ez szerintem szintén a mûfajra vezethetõ vissza, aminek azért Márquezt nevezhetjük azt hiszem igazi megteremtûjének.

Nem tudom milyen formában, esetleg e-mailben tudnám fogadni a szakdogádat :D Nagyon kíváncsi vagyok rá! Örülnék, ha elküldenéd!

Márquezre visszatáérve: az elsõ fõiskolai felvételim után, úgy gondoltam megérdemlek egy saját Száz év magányt! Akkor még csak ez elõzõ Magvetõ kiadásban volt meg, de jó volt: kicsi, puha fedeles, olyan mint egy igazi ponyva:), de így legalább mindenhova magammal vihettem :)) Jegyzetelhettem bele, még egy hibát is találtam!
A cikkel ellentétben én úgy gondolom, nem lehet pontosan behatárolni a valós idõt, évtizedeket megjelölni, hogy ekkor játszódik a Száz év magány. Több indokom is van erre: azt hogy a föld gömbölyû kicsit régebben fedezték fel, mint 1930. Az ugyan lehet, hogy Macondóban csak akkor jöttek rá.., de ez az egyetemleges emberi tudásanyagba tartozó tény, túlmutat az idõn és téren, amit csak Melchides képes összekötni. És annyi minden történik, és olyan sok generáció (ha jól emlékszem:6) története elevenedik meg, hogy bele sem fér 100 évbe. Én inkább úgy gondolom: ez egy fejlõdésregény a középkortól napjainkig. Kedvenc bizionyítékom erre: Sir F. Drake emlegetése...:) és a jég-üvegablak relációja!:)

Óh, tényleg rendesen félreértettelek... Elnézést!
Viszont így is remek, hogy kitartottál a kedvenc, kiválasztott témád mellett. Biztos vagyok benne, hogy ennyi évi kutatómunka és kitartás után rendkívül színes, összeszedett szakdolgozatot írtál.

Ha érdekel, nagyon szívesen elküldöm Neked a szakdolgozatomat.
A szinkronizálás, mint szakma, a benne dolgozó tehetséges emberek munkássága, a maga a mûvészeti ág kialakulása is nagyon érdekel. (Sikerült is hasznosítanom ezt az érdeklõdést)

Igen, olvasgattam a másik topikot és a hozzászólásokat.
Nagyon kedveltem Selmeczi Rolandot, mind szinkronban, mind kiemelkedõ színmûvészként. Szerencsémre évekig játszott abban a városban, ahol lakom, így elég sok darabban volt alkalmam látni.
Pótolhatatlan színész, rengeteget veszítettünk azzal, hogy elment.
Halála a mai napig felfoghatatlan.

Nagyon jól esik az érdeklõdésed! De azt hiszem rosszul fogalmaztam. Nagyon félleértettél:(
Ált. iskola 8-dik osztályában döntöttem úgy, hogy Dayka Gábor szentimentalista költõbõl írom a szakdogámat. 10 évnyi várakozás, kutatómunka eredményeképpen sikerült egy tényleg jó szakdogát írnom a témában (ezt a tanárom mondta, de én is nagyon büszke vagyok rá), ugyanakkor 14 évesen még nem ismertem Gabót, viszont mikor "megfertõzött" akkor sokat gondolkodtam, hogy nagyon jó téma lenne az õ munkássága is, de végül kitartottam a gyerekkori álmom mellett. :D

Viszont a te témád is igen jól hangzik!! El lehet olvasni valahol? A szinkronizálos mindig is érdekelt, és ha megnézted, egy másik topikba is irogatok. Ott volt egy találkozónk, ahol sokat beszélgettünk Selmeczi Rolanddal és Incze Józseffel a szinkronmunkáikról, ill. volt idõszak, amikor eléggé foglalkoztatott a szinkronszínészképzõ suli, de nem voltam elég bátor...:)

Egészen biztos vagyok benne.:-)

Márquez-bõl írtad a szakdolgozatodat? Hát ez csodálatos! Szerintem remekül döntöttél, hogy õt választottad.
Úgy gondolom, az embernek csak egyszer kell rátalálnia Gabriel Garciára, és nem szabadul többé tõle soha, "örök szerelem marad". Rászolgál a bizalomra, és abszolút meg tudom érteni, hogy minden sor után bizonyítva látod a döntésed helyességét.
Amúgy szerintem is nagyon fontos, hogy valami olyan témát válasz szakdolgozat témájául, amely nagyon közel áll a szívedhez, mert csak akkor tudsz egész emberként kitartani a végéig és lelkesedni a munka befejeztéig. Én is nem rég adtam le a szakdolgozatomat, és nagyon fontos szempont volt nálam is. (én a magyar szinkronizálásról írtam, de nem magyar szakon).
Fú, biztos kiváló lehet a szakdolgozatod. Egészen kíváncsi lettem.:-)

Örülök, hogy sikerült beszerezned õket! Nagyon remélem, hogy jól fogsz szórakozni. Amikor még "kicsi" voltam, eldöntöttem hogy milyen témában írom majd a szakdolgozatomat. Aztán sokat vívodtam, mert találkoztam Gaboval...:) De végül is az álmomat váltottam valóra, de nem hagytam fel azzal a tervemmel, hogy minél többet megtudjak Marquezrõl. A legfurcsább az, hogy minden sor elolvasása után bizonytottnak látom, hogy jól döntöttem! :)

Kedves henett!
Köszönöm a szép és tartalmas leírást és véleményt.
A száz év magányról azt olvastam - és így újraolvasva, valamint végiggodolva egyet is értek vele -, hogy benne van az egész emberiség története egy család életén keresztülvezetve. Azt hiszem a kapitalizmusig, az 1930-as évek kezdetéig lehet nyomonkövetni. De e mellett annyi mindent rejt még magába a könyv. És valószínûleg mindenkinek mást mond. Mint ahogy mást mond késõbb olvasva is persze.
A Söpredéket és egy novellás gyûjteményt pedig épp a minap sikerült beszereznem. Már nekik is fogtam.
Az ezredes úrnak nincs, aki írjon engem is elsõsorban a címével fogott meg. Aztán elolvasva persze, mint történet is. Nekem nagyon tetszett, de az az érdekes, hogy akikkel beszéltem róla, legtöbbjük ennek az ellenkezõjét állította.

És mindegyikrõl írhatnék...de a novellákat is meg akarom említeni. Azok közül az István, a világ legszebb vizihullája a kedvencem! Mindig beleborzongok, hogy egy partra vetett hulla mire képes! :)