Talán kockáztattak, de végül nagyot dobtak a rendezõk, amikor a Hollandival már kiteljesedett(nek gondolt) Wagner-fesztiválra kitûzték a Rienzit, egyikét azoknak a kevés Wagner-opuszoknak, amiket a premier közönsége \"an und für sich\", már születése pillanatában szeretett, ünnepelt. Ezt a szeretetet, viharos ünneplést tapasztaltam tegnap este a MüPában az ismeretlen darabokért ritkán lelkesedõ pesti közönség részérõl, persze sok külföldi is ült a nézõtéren. Az ünneplés nem szólhatott csupán a késõbb méltatandó elõadóknak: egy több mint háromórás, koncertszerûen elõadott \"újdonságot\" -ha unja a hallgatóság- nem lehet csak és kizárólag jó és még jobb elõadókkal sikerre vinni. Lehet, hogy a francia nagyopera, az érett olasz bel canto -és az ifjú Verdi- vagy a \"nagy\" Wagner- zenedrámák kizárólagos rajongói csalódtak (volna) a Rienzi hallatán, de a hétfõi közönség mindvégig a legteljesebb figyelemmel követte a valós eseményeken alapuló, Wagner librettójában szószegésekkel, össze- és visszaesküvésekkel kicsit túlterhelt drámát, amit mint megannyi operában, a színpadon nem sokan élnek túl...
Talán állandóbb repertoárdarabja marad az operaházaknak a Rienzi, ha maga Wagner nem írja fölül e korai zsengéjét és az operairodalmat alapjaiban megújító késõbbi zenedrámái nem terelik az érdeklõdést ez utóbbiak felé. Talán kicsit \"snassz\" is egy igazi (milyen is az igazi?) Wagner-rajongónak a Rienziért lelkesedni: nem tudom, játsszák-e Bayreuthban...nem lepne meg, ha csöndesen -avagy hangsúlyosan- bojkottálnák ott.
A mûbõl eddig csak a népszerû nyitányt, Adriano áriáját és Rienzi imáját ismertem: most már tudom, alapos aránytévesztésben voltam. A Rienzi ugyanis mindenekelõtt k ó r u s o p e r a, irdatlan mennyiségû és elképesztõen nehéz kartételekkel. A címszerepen kívül rajtuk, a kórusmûvészeken áll vagy bukik az elõadás sikere.

És máris rátérek a méltatásra: ez az elõadás a Nemzeti Énekkar és a betanító karigazgató Somos Csaba kimagasló sikerét, hogy ne mondjam: diadalát hozta. Bámulatos hangzás, a hatalmas forte-tömbök mellett -ha és ahol szükséges és lehetséges- lírai lágyság, sõt õszinte áhítat sugárzott a teljes együttesbõl; már õmiattuk érdemes volt elmenni. A zenekar is derekasan kitett magáért, a vendég Sebastian Weigle már a terjedelmes nyitányban \"odatette magát\", koncerttermi színvonalon csendültek fel az operában felhangzó fõbb témák, néhány szép szólóval a nyitányban is, késõbb is. Weigle nem csupán biztos kezû ura volt a produkciónak, de valahogy érezni lehetett együtt-lélegzését együtteseivel, szólistáival egyaránt. Közülük már csak a szólam terjedelme okán is Robert Dean Smith nevét kell elsõként említeni. Pár évvel ezelõtti Tannhäuserére szinte már nem is emlékeztem, most szinte újra fel kellett fedeznem. Nem volt teljesen egységes, hibátlan hangi alakítás az övé, olykor a fáradás jeleit is mutatta, de a trisztáni méretû szólamot elõadni, olykor Mesterdalnokok-méretû kórussal a hátában -vagy éppenséggel áténekelni azt- pódiumon, face to face a közönséggel, ahol-amikor minden apró rezdülés látszik-hallatszik: nos ez olyan feladat, amit Robert Dean Smith dicséretesen megoldott. Kicsit vegyes benyomásokat hagyott bennem a másik \"férfi\" fõszereplõ, Adriano megszemélyesítõje, Michelle Breedt. Férfi volt a dél-afrikai mezzoszoprán a javából, s bár nadrágszerep az Adrianóé, én lebeszéltem volna a teltkarcsú mûvésznõt arról, hogy pizsamaszerû fehér öltözékben, gyönggyel-strasszal kirakott papucsban, felékszerezve jelenjen meg a pódiumon. Megtette volna egy szerény fekete nadrágkosztüm. Ez a vagány, bevállalós alkat sütött át színpadi mozgásán is: olykor gumilabdaként pattogva adta elõ szólamát, ami fõleg a második rész elején azaz a harmadik felvonás ismert áriájában és az azt követõ jelenetekben teljesedik ki. Összességében õ is tetszett és például Brangäne higgadtabb szerepében éneklése is biztosan még hibátlanabb. Wagner ebben a darabjában nem igazán hálás a szopránszerep: Irene nem kapott önálló szólószámot és elsõsorban az utolsó felvonásban csilloghat. Pedig Emily Magee teljes mértékben meggyõzött róla, hogy átütõ erejû hangja és megjelenése, kisugárzása fõszerepekre is abszolút predesztinálja õt. Falk Struckmann ugyancsak a hangmilliomosok kasztjába tartozhat. Nagy terjedelmû és nagy volumenû hangja lenyûgözõ erõvel, tisztasággal szól...ameddig szólhat: sajnos az általa énekelt Steffano Colonna is a korai elhalálozottak között van. Csakúgy mint nagy vetélytársa, Orsini: Boaz Daniel szerepére itthon is lehetnek, vannak alkalmas énekesek, miképpen a többi három szerepben igen jól teljesítettek a magyarok: Cser Krisztián, Brickner Szabolcs és Bakonyi Marcell.
Ha rajtam múlna, jövõre is összehoznám ezt az elõadást: a Nemzeti Énekkar, Nemzeti Filharmonikusok és a karmester olyan biztos és impozáns alap, ami 2018-ban is legalább egy elõadásnyi közönséget és a tegnapihoz hasonló sikert hozna a Fesztiválon és a Fesztiválnak.