Sokkal több lehetett volna benne, nem szeretem az olyan filmeket, aminek nem egyértelmû a mondanivalója, amibe sok mindent bele lehet látni.

Jobb lett volna ha pl. arról szól, hogy mindig van mi ellen lázadni sõt néha muszáj is, vagy a látszatra konzervatív emberekben is azért ott leledzik a boogie, a liberalitást csak szándékosan elfojtják, vagy valami ilyesmi, de ez így, hogy néhány lánykölök gondol egyet és mindenfajta zenei elõképzettség nélkül zenélni kezd, mert nem tetszik nekik az életük, kevés barátjuk van, meg önértékelési problémákkal küzdenek, s még akkor is azt gondolják, hogy jól megy nekik, amikor nyílvánvalóan lebõgnek a falusi rockfesztiválon, csakhogy valami menedéket találjanak maguknak a punk-rock zenében az általuk "unalmasnak, szarnak" vélt életükre stb, ez így elég kevés nekem, illetve kesze-kusza az egész, a fiatalkorúak lelki vívódásai meg nem igazán kötnek le, bár lehetne abból is jó filmeket készíteni, ez sajnos nem volt az.

3/10.

De jó kis film ez! Elképesztõ! Emlékszem, mikor mi is '87-'88-ban, 13-14 évesen eldöntöttük, hogy zenekart alapítunk, aztán kiosztottuk egymásnak a szerepeket. Te leszel a dobos, te a gitáros, én a basszeros, etc. Persze együnk sem tudott zenélni, nem ám hogy hangszer lett volna a kezünkben valamikor is. Aztán annyira komolyan vettük, hogy beszereztünk egy lepukkant, ócska dobot, meg használt, régi gitárokat, aztán mentünk minden nap a garászba csörömpölni! De jó volt! Csak akkor nem a punk volt nekünk a menõ, hanem a Slayer, Kreator, Sodom, Metallica, Voivod... Persze, mivel hogy nem tudtunk zenélni a vége elég punkszerû lett Meg az elsõ koncert is... HAHA! Micsoda emlékek! Erre meg egy ilyen jó filmet csinálnak az ilyen gyermekkori kalandokból. Nagyon jó!

A filmet láttam angolul, sokat nem értettem belõle, de tetszett amit láttam. Mivel nincs leírás a filmrõl,így az origo cikkét had osszam meg:
Gyûlöld a sportot! - üvölti a mikrofonba az öntudatos, tizenhárom éves Klara, Lukas Moodysson Vi ar bast! címû filmjében. Klara, barátnõjével Bobóval, minden zenei elõképzettség nélkül úgy határoz, hogy punk rock bandát alapít. Az sem mellékes, hogy ezzel meg lehet szívatni a próbatermet állandóan elfoglaló, velük szemétkedõ fiú rock zenekart. Miután azonban pár lelkes felnõtt Bobóékat is benevezi egy fellépésre, úgy döntenek, hogy kívül-belül punkosítják az iskola vallásos jó kislányát, Hedviget, aki szuperül gitározza a Kumbayát. A hármas, eltéphetetlen szövetséget köt, és innentõl kezdve õk együtt az iskola büszke különcei.

Lukas Moodysson, a Redvás Amal és az Együtt után a Vi ar bast! (Mi vagyunk a legjobbak!) címû legújabb filmjében megint úgy mutatja meg a kiskamaszok világát, hogy azonnal visszarepülünk a saját kamaszkorunkba, és pontosan átérezzük annak minden nyomorát, szépségét, humorát és szétfeszítõ ellentmondásosságát. Amikor a lányok egy punk banda két fiú tagjával találkoznak, és csak Bobónak nem jut pár, akkor összeugrik a gyomrunk, mert pontosan emlékszünk arra, hogy milyen érzés egyedül ténferegni az alakuló szerelmespárok között, és közben úgy tenni, mintha az egész nem is érdekelne minket. Ugyanennyire cukin kínos jelenet, amikor Bobo, még rosszul felmérve az alkohol hatását, egy házibulin pont a titkos szerelme lemezgyûjteményét hányja le.

Moodysson a Vi ar bast!-ban felesége képregényét adaptálta, és ezek után kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy ennél a házaspárnál kevesen ismerik jobban és ábrázolják hitelesebben ennek a korosztálynak az érzelmeit. Mindig a legérzékenyebb és legsarkalatosabb pontokra tapintanak: a kiközösítésre, a lázadásra, félelmekre, a ciki bénázásokra, és mindezt hihetetlen szeretettel, együttérzéssel és humorral tálalják.

Ami pedig tökéletesre árnyalja a képet, az a felnõttek és fõleg a szülõk élõvilágának állandó beszûrõdése. Mindegy, hogy Bobo instabil, zûrös magánéletû anyjáról van szó, vagy Klara liberális hippi szüleirõl, folyamatosan ott lebeg az igazság a levegõben, hogy ezek a szenteste üvegezõs játékot játszó, a gyereknek karácsonyra sajtot ajándékozó lények nagyobb bajban vannak, mint az épp mindennel elégedetlen gyerekeik. Ha pedig szegényeknek muszáj velük élniük, nem is létezhet normálisabb reakció, mint egy jó kis amatõr punk banda megalapítása.

A velencei filmfesztivál közönsége egy emberként röhögte végig a filmet, és mi is csak azért aggódtunk, hogy a hihetetlen szellemességgel és hitelességgel megírt párbeszédek özönében, amíg nevetünk, nehogy elszalasszunk valami újabb poént. Például, amikor Klara és Bobo az õket bünti futásra kötelezõ tesitanárt gúnyolja, és többek között Björn Borg neve is említésre kerül, biztosan lemaradtunk néhány remek beszólásról.