Ha valaki a Netflixen, és más nagy streamingplatformokon követi a dokumentumfilm műfajának alakulását, könnyen úgy tűnhet neki, ez a sportág arról szól, hogy a leggazdagabb és legnépszerűbb celebek bemutatják, miért különlegesek ők – hogy aztán végül motivációs zenével a háttérben kiderüljön, a kemény munka, a személyes traumák legyűrése és az örökös tettvágy vitte el őket a sikerig. No, jó, bizonyára van, ami ennél kicsit többet is mond, de eklatáns példák sorát lehet felvonultatni a műfaj kiüresítésére. Beyoncé, Taylor Swift és Ariana Grande egyaránt előlépett már dokumentumfilm főhőseként, most pedig éppen Schwarzenegger, Little Richard és Michael J. Fox életébe lehet bepillantani a róluk szóló életrajzi doku által. És akkor még nem is említettük a nálunk készült Hosszú Katinka-filmet is, ami 560 milliót kapott a Nemzeti Filmintézettől, pedig alig volt több, mint egy hosszúra nyúlt reklám az úszónőről, aki nem mellesleg executive producer is volt. „Mennyire lehet bátor és szókimondó egy ilyen alkotás – illetve mennyire szolgálja az úszónő által eddig is gondosan ápolt brandet?” – írta a Katinkáról Vízer Balázs a Porton.

„Ez az én projektem: hogy lefilmezzem az egyik kezemmel a másikat”

– mondta Agnès Varda a majd’ negyedszázada készült A guberálók és én című filmjében azt is felvette, hogy felfedezi az első ősz hajszálait. Ez egy másfajta önportré, mintha a filmrendező arról beszélne, hogy érte el első sikereit. Vagy – hogy kevésbé artisztikus példát hozzunk – ott van minden idők egyik legjobb zenei dokuja, a Bob Dylanről készült Dont Look Back, amelynek középpontjában egy 1965-ös turné áll, amely úgy mutatta meg az énekes jelentőségét a ’60-as évek kulturális fordulatában, hogy egy cseppet sem volt hízelgő. Legutóbb Peter Jackson próbálkozott radikális őszinteséggel a Beatles utolsó albumának elkészültét bemutatva: a Get Back kommentár nélkül mutatta be a korabeli filmfelvételeket a Let It Be-sessionökről. A rendező nyilván úgy érezte, minden más legendaképzés lenne és nem dokumentáció.

A különbség valahol éppen itt van: hogy legendát csinálunk, vagy dokumentálni és kreatívan újramesélünk valamit.

A dokumentumfilmnek ugyanis sok fajtája van, de mindig inkább az utóbbi felé tendál.

Werner Herzog legjobb dokumentumfilmjében, a Leckék a sötétről (Lessons Of Darkness) az Öböl-háború felvételeit látjuk, de szinte minden kontextus vagy magyarázat nélkül: a készítő a háború brutalitását akarja megmutatni a maga abszurd értelmetlenségével együtt. Adam Curtis hasonlóval próbálkozott, amikor Oroszországot mutatta be a Szovjetunió felbomlása után – úgy benézni a hétköznapokba, ahogy történtek. Joshua Oppenheimer sokkoló filmje, a The Act of Killing az Indonéziában, 1965-66-ban történt tömeggyilkosságok elkövetőivel és túlélőivel készült interjúkból áll, de a gyilkosokat arra is megkérték, játsszák újra a tettüket.

Látszólag nem sok közös van a fenti példákban, de egy biztosan:

nem egy alany által gondosan kurált képet sulykolnak, hanem az ismeretlent, a váratlant vagy a valóság egy megvilágító erejű értelmezését keresik.

Nem mítoszokat akarnak újramesélni, amelynek talán a fele sem igaz, hanem a nyitottak arra, hogy bármi megtörténjen a kamera előtt. Nyilván az a legjobb, ha tényleg történik is.

Egy Werner Herzog-dokumentumfilm nem kerülhet egy lapra egy Katinkával vagy egy Arnolddal: nem azonos közönségnek készülnek és nem mérhetők azonos mércével. Az utóbbi években azonban egyre inkább a streaming-oldalak váltak a dokumentumfilmek otthonává, ott viszont sokkal jobban mennek a hírességekről szóló darabok. (Vagy az olyan szájbarágók, mint a Társadalmi dilemma.) Jobb, ha Buddy Endre magát is megköveti: bizony a ketrecharcos McGregorról szóló dokunak is jót tett volna, ha őszintébb.

Ez is érdekes lehet

Láncfűrész a vajba – Megnéztük az új McGregor-dokumentumfilmet

Ez már a második dokumentumfilm az ír ketrecharcosról a Netflixen, és bár erőlködik, hogy újat mondjon, élvezetes néznivalót jelent.

Tovább

Sokan panaszkodnak arra, hogy a dokumentumfilmezés jól megszokott, független modellje nem működik.

Vagy azért, mert senkit sem érdekel, ha jelentős események közepén mászkálsz a kézikameráddal, vagy azért, mert a celebek a róluk szóló filmeket olyan pénzekkel tudják megtolni, amivel nem lehet versenyezni. Ahogy Roger Ross Williams az IndieWire-nak mondta:

„Az, hogy készítesz egy dokumentumfilmet egy átlagos személyről vagy valós helyzetről némi ösztöndíjból és saját tőkéből, majd elviszed egy fesztiválra, és reméled, hogy el tudod adni – ez nem megy. Senki sem veszi meg, amit a Sundance-en kínálnak. (...) Ijesztő helyzet ez a filmeseknek, akik még ilyet készítenének."

Akárhogy is, az egyszeri nézőnek segít, ha felteszi a kérdést: a valóságot látom magam előtt, vagy egy megfilmesített PR-cikket?