Régi mániám, hogy a Zabhegyezőt újra kellene fordítani. Miért nem történt meg eddig, miért épp most valósult meg és hogyan került az Ön kezébe az újrafordítás lehetősége?

Bármilyen klasszikust lehet és néha talán kell is újrafordítani. Mondani szokás, hogy évente a prózai fordítások elavulnak vagy elavulhatnak, de legalábbis gyakran előfordul, hogy ennyi idő után újrafordítanak könyveket. Sok-sok évvel ezelőtt már felmerült bennem az Európa Kiadónál a regény újrafordítása, telt-múlt az idő, és végül azt a megtisztelő kérdést kaptam, ha ennyire a szívemen viselem, miért nem fordítom le én magam? Ezután beleástam magam a feladatba, és nehéz problémákkal szembesültem.

Rögtön itt van a könyv címe. Ha megkeressük a 22. fejezetben azt a párbeszédet, amelyből a cím kibontakozik, a magyar fordításban valami nagyon nem stimmel. Természetesen a műfordító milliószor beleütközik megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe, és a maga módján a régi fordítás ezt a gondot bravúrosan megoldotta, hiszen a Zabhegyező nagyszerű cím, sőt bizonyos értelemben frappánsabb, mint az eredeti. Nem véletlenül vetette fel Salinger egyik íróbarátja még a megjelenés előtt, hogy a The Catcher in the Rye talán nem eléggé fülbemászó.

A lényeg, hogy a főszereplő nem egy „zabhegyező”, azaz naplopó, léhűtő és semmirekellő alak, amint azt a cím sugallja. A „catcher” a baseballban az a játékos, aki az ütő mögött áll, a fogó, aki a labdát elkapja, a „rye” pedig egy Burns-versre hajaz, amelyet minden angol anyanyelvű gyerek ismer. Kicsit úgy kell elképzelni, mintha nálunk a Boci-boci tarka is benne rejlene egy magyar könyv címében. Ebből a két jelentésből gyúrták össze a címet, a történet pedig egy olyan srácról szól, akinek egyszer csak az a furcsa álma támad, hogy valamiféle szakadék szélén még épp idejében elkapja a rozsmezőn szaladgáló gyerekeket. Ehhez képest a „zabhegyező” egészen más asszociációkat nyit meg az olvasóban. Más kérdés, hogy ez annak idején izgalmassá is tette a karaktert: a „léhűtőt” amolyan jófej huligánfélének is elképzelhette az akkori közönség.

A legfőbb megoldásra váró probléma azonban a regény nyelvezete volt. Ez a könyv bizonyos értelemben a beatirodalom előfutára, vagyis annak a kornak az alapműve lett, amit hatvanas évek néven emlegetünk ma. Bár 1951-ben jelent meg, és az Útont is megelőzte, a hatása jócskán áthúzódott a későbbi évtizedekre. Több szempontból is reveláció volt, főleg a lázadás témájában, az életérzés ábrázolásában és az írásmódjában. Óriási eseménynek számított, hogy annak idején, 1964-ben magyarul is megjelenhetett. Az akkori kamaszgeneráció, köztük én is, örömmel fedezte fel benne a saját szavait, kifejezéseit.

Igen ám, de a magyar irodalmi közbeszéd már akkor évtizedes késésben volt az amerikaihoz képest. A téma – és vele az „ifjúsági” szavak sora – megjelent a fordításban, de a nyelv maga, amelybe a történet beágyazódott, teljesen változatlanul a régi irodalmi köznyelv maradt. Ezt annak idején elfogadtuk, illetve fel sem merült bennünk, hogy más is lehetne. De azóta sok idő eltelt, és egy mai tizenéves olvasó számára már alighanem idegen az a nyelvi közeg. A „nos”-sal kezdődő, lekerekített mondatok, a magázódás és még folytathatnám.

Amikor nekiállt fordítani, mennyire befolyásolta a Gyepes Judit-féle fordítás, vagy ezt teljesen el kell ilyenkor felejteni?

Mikor az ember fordít, az eredetiből fordít. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néztem meg, és hát ismertem is elég jól azt a szöveget. De dolgom nem azzal volt, hanem Salinger eredeti szövegével.

Miben lesz más ez a könyv, mint a Zabhegyező és mennyiben módosítja majd a regényről alkotott képünket?

Nyelvileg lesz más elsősorban. Nagy erőlködés sült volna ki abból, ha egy hatvan évvel ezelőtti magyar szlengben akartam volna megszólalni újra. A célom az volt, hogy rekonstruáljam azt a közvetlenséget, a zaklatottságában és vulgaritásában is élő nyelviséget, amely beáramlott az elmúlt évtizedekben a magyar irodalmi nyelvbe. Ezt ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Igyekeztem átadni azt az elevenséget, szaggatottságot, amely Salingert jellemzi, és amely rettentő rafinált, hiszen néhol a spontaneitás netovábbjának érzetét kelti, miközben olyan profin van kifundálva, akár egy prózavers. Vannak kulcsmotívumok a regényben, melyekhez ragaszkodtam. Például a „phony” kifejezés, amelyet végig használ a szerző, és ami a régi fordításban sokféle alakban jelent meg, én viszont következetesen kamunak, kamuzásnak fordítom.

Az új fordításba belekerültek napjainkban használt szavak és kifejezések is. Persze csak olyanok, amelyek feltehetőleg nem avulnak el két év alatt. Ennyi csalás szerintem belefér. Hiszen amúgy is csalás minden műfordítás. Salinger nem magyarul írta, amit írt. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy az alapkérdések ugyanazok, mint bármilyen klasszikus fordításnál.

Sokkal több fiatalhoz eljut majd ez a korszerűbb fordítás?

Igen, ez a kulcskérdés. Nemrégiben rendhagyó irodalomórát tartottam diákoknak, de amikor megemlítettem a könyvet, kiderült, hogy nagyon kevesen olvasták. A Zabhegyező jelen pillanatban is megvásárolható a boltokban, de gyanítom, hogy a fiataloknak új ismeretséget kellene kötniük a regénnyel, és erre az új fordítás talán alkalmasabb. Én a következő egy-kétgenerációnyi fiatalra gondoltam, amikor ezt a szöveget előállítottam. Remélem, élvezetes lesz azok számára, akik még nem találkoztak vele, és akik most olvassák először.

Milyen nehézségeket okozott a fordítás és mennyi ideig tartott?

Minden porcikájában, zsigerileg élveztem, de hihetetlenül nehéz volt. Könnyen elkapott a sodrása, és az is világos volt számomra, hogyan kell megszólalni. Csak egy rövid ideig küzdöttem azzal, mennyire próbáljak archaizálni a szlengben, viszonylag hamar adta magát a megoldás. Amúgy biztos vagyok benne, hogy ha valaki most itt teremne az ötvenes évekből, és vakerálni kezdene, bizonyos szavaktól eltekintve körülbelül ugyanazt hallanánk, mint ma kint az utcán. Szerintem a szövegelés 50-60 év alatt nem változik sokat. Ami változott, hangsúlyozom, az irodalmi köznyelv. A mai irodalmi nyelv és közbeszéd között akár száz százalék átfedés is előfordulhat egy-egy mű esetében, míg ötven éve ez elképzelhetetlen lett volna. A fő nehézség inkább az volt, hogy következetes legyek. Szavak szintjén is szerettem volna egyértelművé tenni a bujkáló motívumokat és kulcsfogalmakat.

Hogyan fogjuk megszokni és elfogadni, hogy a Zabhegyezőből Rozsban a fogó lett?

Talán a címadás volt a legnehezebb, a címen én másfél évig töprengtem. De hát muszáj volt: ez volt a kiindulópont. Ugyanakkor az új fordításra éppen ez hívja fel a figyelmet leginkább: hogy megváltozott a cím. Pedig hány és hány könyv jelenik meg új fordításban! Gondoljunk csak az Útonra, a Bovarynéra vagy A nagy Gatsbyre.

Önnek mit jelent ez a könyv és Ön szerint miért vált örökérvényű klasszikussá?

Mint nemzedéki könyvre emlékeztem rá elsősorban, de fordítás közben vált ismét világossá, hogy ez valójában nem kamaszregény. A létezéshez való viszonyról van szó benne, és a problémáknak csak egy része, hogy ez milyen módon nyilvánul meg a kamaszfiú és az őt körülvevő felnőtt társadalom viszonyában. Érdekes módon az Iskola a határon jutott eszembe sokszor a munka közben. Ki mondaná ma már Ottlik könyvére, hogy kamaszregény vagy katonaregény? Vagy ott van Musil és Az ifjú Törless. Nem a nemzedék a lényeg, hanem az, ami az egészet fontossá teszi.  

És mi az, ami fontossá teszi? Miről szól a Rozsban a fogó?

Hát arról, mint minden nagy mű: hogy miért vagyunk a világon.

Én úgy láttam, hogy Salinger mintha egy olyan emberi tisztaságra vágyna, amely a világban megteremthetetlen.

Igen, de végül szerintem mégis megvalósul, a könyv utolsó előtti fejezetének utolsó mondatában, amikor a főhős kishúga felül a ringlispílre és ettől Holden hirtelen boldog lesz. És lehet, hogy ez a boldogság és tisztaság csak egy-egy pillanatra érhető el. Ez az egyike azoknak a pillanatoknak a könyvben, ahol a melodráma határára csúszunk, mégsem billenünk át egészen, többek között talán ezért is olyan nagyszerű és izgalmas.

Egy Salingerről szóló dokumentumfilmben elhangzott, hogy az író hagyatékában talált kéziratokból többet is kiadnak a közeljövőben. Lehet erről pontosabbat tudni?

Igen, ez több mint spekuláció, bár az örökösök még nem rukkoltak elő vele. Salinger legendás figurává változtatta magát, lényegében remete volt, aki a hatvanas évek elejétől 91 éves korában bekövetkezett haláláig nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, fényképezni sem hagyta magát, rejtély, hogy mivel töltötte a napjait. Azt nagyjából tudjuk, hogy írt, de ne gondoljunk fiókban maradt ezer oldalakra. Ami biztos, hogy legalább két könyv elő fog kerülni, az egyik a Glass-család történetét folytatja, a másik pedig valamilyen spirituális témájú könyv, Salinger ugyanis a buddhizmus iránt érdeklődött.