Míves előadás sorstragédiák helyett a Radnótiban
Állástalan színházigazgató, bánatában egyre kövérebb feleség, enyelgésre váró szerelmes lány, teológiától elbitangolt lelkészfi, morfinista lotyóvá lezüllött valahavolt grófkisasszony, állásra vadászó színésznőcske, titkokat fürkésző házmester s egy derék munkásember a szereplője a Radnóti Színház legújabb Hauptmann-bemutatójának.
Adva van egy német asszony, egy poros jelmezraktárban dolgozó sápadt penészvirág, aki korán elholt gyermeke után szeretne újra anya lenni, s egy megesett lengyel lány, aki viszont szerelme nem várt gyümölcsétől kíván szabadulni, akár annak élete árán is, s egy padlás, ahol a patkányok neszezése közt titokban megszületik a csecsemő. A baba adásvétel tárgya lesz, ám a lányban megszólal az anyai ösztön, és visszaköveteli a gyereket. A szépen felépített hazugság, a kispolgári idill kártyavárként omlik össze, maga alá temetve a történet szereplőit.
Ebben a német proliházban mindenkinek van valami takargatnivalója, kétes egzisztenciák, lecsúszott figurák éldegélnek a jól-rosszul takargatott látszatok mögött. Parti Nagy Lajos új fordításában nemcsak egyedi sorsa, de egyéni nyelvezete is van valamennyi szereplőnek, megannyi beszédstíl: fennkölt tirádák a rongyokban, agyafúrtan kimódolt, tört németség (illetve magyarság), házmestersimli, direktorpöffeszkedés, egzaltált hablaty, libarizsa. A fordító kissé feszengve visszafogja magát, hogy a dikció ne legyen érdekesebb, mint az akció, de törekvése nem mindig sikeres (a végeredmény így eléggé felemás, mert a szórakoztató nyelvi lelemények sokszor elterelik a figyelmet a közlés tartalmáról).
Valló Péter és színészei elpepecselnek a naturalista miliőben, élvezkedve mütyürkézik ki a figurák finom rezzenéseit. A remek stílusgyakorlatok ára azonban az, hogy míves produkciót, magas színvonalú markírozást látunk a megszenvedett emberi sorsok helyett, nézőkre figyelő élménynyújtást a fájdalmak, sorstragédiák és szomorú elbukások helyett. Nem a hamburgi pallér szólal meg, hanem az alakítására méltán büszke Szervét Tibor, aki megmutatja, mi mindent tud kihozni egy bumfordi melós figurájából, nem a túlsúlyos direktorné kapkodja a levegőt, hanem a kitömött ruhájú Martin Márta örvendeztet meg technikai tudásával, és így tovább. (Csak Parti Nóra nem alakít, piros csipkekölteményekből kibomló testi bájait tárja elibénk, hogy aztán páncél mögé rejtse azokat.) Mindazonáltal élvezhetjük Gubás Gabi hamvas erőszakosságát, Schell Judit összeszorított fogú akaratát egy jobb élet és egy gyermek után, Hámori Gabriellát egy újabb karcos naiva szerepben, Moldvai Kiss Andrea csontsovány narkósának pipiskedően fájdalmas nagymonológját, Stefanovics Angéla nyúzottan neurotikus kislányát, Schneider Zoltán sunyi tekintetű lumpenjét, Kocsó Gábor házmestersunnyogását, Lengyel Tamás elszállt megvilágosodását, Szombathy Gyula joviális fontoskodását s kisebb mértékben Széles Tamás kidolgozatlan rendőrparódiáját. Helyükön vannak Benedek Mari helyzeteket és figurákat finoman jellemző ruhái a szereplőkön és a jelmeztárban, s megoldott Menzel Róbert fregoliként üzemelő padlástere is. Mindez kompakt egész. Lecsiszolt élekkel, látványosan.
