Ezúttal sem csalódunk Apatow-ban: a hollywoodi vígjátékot feltámasztó producer zenés filmje is garantált röhögés az elejétől a végéig.
Judd Apatowot dicsértük már eleget az HBO nézőinek a Ki nevet a végén és a Rossz tanár kapcsán, és azt is említettük már többször, hogy szeret visszatérni egy-egy kedvelt témájához. Ezúttal a Lepattintva című, Nicolas Stoller rendezővel közös filmjének két mellékszereplőjét vette elő újra, hogy egész estés filmet szenteljen a figuráknak. A 2008-as szakítós filmben Jason Segel és Kristen Bell kapcsolatának felbomlása volt a főtéma, a tenyérbemászóan idegesítő rocksztár, Aldous Snow (Russell Brand) és örök rajongója (Jonah Hill) csak a háttérben jelentek meg. (Az eredeti film ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető a folyatás, csak egyetlen utalás van az előzményekre, amikor Aldous felidézi, hogy valamikor kavart egy sorozatszínésszel is.)
Viszonylag hamar felreppentek az esetleges folytatásról szóló hírek, és egyre több jel utalt arra, hogy Russell Brand karakterben marad: a komikus az MTV Music Awards gálán Aldous Snow-ként több sztárral is cameót forgatott a készülő filmhez: Pink és Cristina Aguilera jelenete be is került a film végleges változatába, Brand későbbi felesége, Katy Perry azonban nem. A Felhangolva egyetlen kérdése az volt: kitart-e Aldous Snow karaktere egy egész filmen át?
De hogyan is kételkedhettünk ebben valaha? Russell Brand brillírozik a szerepben: Aldous Snow egyszerre szebb és butább mint valaha, minden megszólalása hátborzongatóan csodálatos. A film sztoriját az eredeti cím egyetlen mondatban összefoglalja: Get him to the Greek - azaz semmi mást nem kell csinálni, mint eljuttatni a fellépőt Londonból a Los Angeles-i Görög Színházba. Egy New York-i kitérővel. Aztán egy Las Vegas-i megállóval. És így tovább.
Jonah Hill már nem egyszerű rajongóként, hanem a kiadó munkatársaként kíséri a rocksztárt önpusztító útján: ha lehet, még szerencsétlenebbül viselkedik mint a korábbi filmekben, és látszatra talán kevésbé dühös és nagypofájú, de azért időről-időre előjön belőle az állat - a közös bulijelenetek közül egyértelműen a Vegas-i trip emelkedik ki, de a többi is elég ütős lett. A film óriási színészi meglepetése egyértelműen Sean Combs, akit bizonyára mindenki Puff Daddy vagy P Diddy művésznéven ismer: a rapper fergeteges és inkorrekt alakítást nyújt a lemezmogul szerepében, bármeddig tudnánk nézni. És a zseniális cameók sora még nem ért véget: a Metallica dobosa, Lars Ulrich a történet egészen váratlan pontján jelenik meg, és nem is szabad ennél többet elárulni.
Azon pedig már csodálkozni sem szabad, hogy az elvileg fiktív Infant Sorrow-nak egy egész filmzene albuma van, rajta a Felhangolva összes nagy “slágerével”, az African Child és a Furry Walls mellett Jackie Q és Chocolate Daddy felejthetetlen műveit is kiadták a film mellé.
Apatow pedig nem hagyta abba a folytatásokat: emlékszünk még a Felkoppintva családi idilljére Leslie Mann-nel és Paul Rudd-dal? A karácsonykor mozikba kerülő 40 és annyi című filmben az ő életüket követjük tovább a nagy kerek évszám után.
Kinek? Vérbeli Apatow-film, rengeteg-rengeteg kábítószeres poénnal.
