zene: James Horner
vezényel: James Horner
kiadási év: 2011
kiadó: Intrada
játékidő: 46:31

James Hornerrel többnyire az első nagyobb sikert arató kompozíciójától, az 1982-es "Star Trek 2.: Khan haragjá"-hoz készült művétől kezdve szoktak komolyabban foglalkozni, s az ezt megelőző négy évet egy mindössze néhány mondatos összefoglalóval intézik el Roger Corman "Battle Beyond the Stars"-ának kiemelésével. Eddig jómagam is elnagyolva kezeltem a szerző az Enterprise űrhajó előtti időszakát, így nem csoda, hogy amikor "A farkas" tavaly megjelent score-ját először hallottam, kellő mértékben részesültem meglepetésekben. Miután felocsúdtam, némi kutatómunkát követően beláttam, hogy azok az alapok, melyeket Horner védjegyeiként említünk, az első nagyobb sikereire forrták ki magukat, gyökereik pedig olyan mozikban keresendőek, mint a Wes Craven-féle "Deadly Blessing", az Oliver Stone által rendezett "A kéz", a "D.B. Cooper üldözése" Roger Spottiswoode-tól, valamint jelen írásom tárgya, "A farkas".

A Whitley Streiber novelláján alapuló alkotást Michael Wadleigh rendezte, aki ezen kívül mindössze három film felvételét irányította, melyek mindegyike Woodstockhoz köthető, így "A farkas" amolyan kakukktojásnak számít az egyébként sem hosszú életű pályafutásában. Ugyanakkor ezen mozi járult hozzá ahhoz, hogy Wadleigh kellően jártas legyen a viszontagságokkal teli Hollywoodban, a film ugyanis meglehetősen nehezen, két részletben készült el. 1979 októberében kezdtek el először dolgozni ezen a projekten, ám költségvetési aggodalmakra hivatkozva a producerek a következő év februárjában parkolópályára állították, és csak novemberben folytatódhattak tovább a munkálatok, melyek során amellett, hogy újrafelvételek és megszámlálhatatlan vágási módosítások történtek, egy másik rendező, John Hancock is felbukkant háttérmunkatársként.

A horror-thriller helyszíne New York, ahol Dewey Wilson detektív (aki esetében először úgy volt, hogy Dustin Hoffman alakítja majd, ám Wadleigh ragaszkodott kedvenc színészéhez, Albert Finneyhez, így végül őt szerződtették a szerepre) olyan gyilkosságok ügyében nyomoz, amelyek nyomai arra engednek következtetni, hogy az elkövető nem ember, hanem valamilyen állat. Munkáját barátja (Gregory Hines) és egy bűnügyi pszichológus (Diane Venora) is segíti, akikkel közösen göngyölítve a szálakat, fényt derítenek arra, hogy egy legendának hitt történettel állnak szemben, s a gyilkosságokért az évszázadok óta rejtőzködve élő vérfarkasok néhány példánya okolható.

A film zenéjén először "Az utolsó csillagharcos" komponistájaként is ismert Craig Safan dolgozott, aki közel hatvanpercnyi score-t készített a produkcióhoz, melyet 1981 májusában vettek fel a CBS Studio Centerben (ezen épület érdekessége, hogy napjainkban a Todd-AO Studios részeként tartják számon). Ezzel párhuzamosan azonban még folyamatosan zajlottak a film módosításai, így mire Safan végzett score-jának rögzítésével, az több ponton is eltért a módosított jelenetsoroktól, lévén ő egy korábbi verzióra támaszkodva időzítette szerzeményét. Végül azonban nem kiigazításra került sor, hanem egy új komponistát vontak be a projektbe, aki az ekkor még csak huszonhét esztendős James Horner volt. A poszt új betöltőjével szemben nem kis elvárásokat támasztottak Wadleigh-ék azzal, hogy mindössze tizenkét napot biztosítottak az aláfestés elkészítésére és felvételére. Horner elfogadta a feltételeket, és ígéretet tett annak betartására, az alkotók azonban annak ellenére, hogy a végül 1981 nyarán mozikba került horrorhoz a kért határidőre elkészült negyvenpernyi, a Safan-féle elképzeléshez hasonló hangzásvilágú nagyzenekari mű, néhány helyre az ugyanezen év elején bemutatott Oliver Stone-film, "A kéz" aláfestéséből is tettek be részleteket, melyeket szintén Horner jegyzett, így azok stílusukat tekintve beleolvadtak az összképbe.

A bemutató után harminc évvel megjelentetett score-t az Intrada a ritkaságokra és limitált példányszámú albumokra szakosodott CD-üzérkedés megtörésének érdekében nemrégiben életre keltett "limited quantities" elnevezésű szériájának keretén belül bocsájtotta piacra, ami azt jelenti, hogy nem darabszámi megkötést alkalmaznak, hanem azt az elvet, miszerint addig lesz elérhető a rajongók számára, míg érdeklődést mutatnak iránta. A lemezre kizárólag a filmhez készült muzsika, valamint két track alternatív változata került fel, ám azon darabok, melyeket a filmesek "A kéz"-ből kölcsönöztek, nem találhatóak meg rajta.

A korong a "Main Title"-lel indít (melynek felvezető másodpercei Jerry Goldsmith "A nyolcadik utas: a Halál"-hoz készült muzsikájához hasonlítanak), s az első elképedésemre már ekkor sor került, ugyanis felsejlenek benne olyan megoldások (például a rezesek trillázása), amiket én eddig a "Star Trek 2.: Khan haragjá"-hoz, illetve "A bolygó neve: Halál"-hoz kötöttem. Bár már a nyitótétel is arról árulkodik, hogy szerzőjének sikerült megfognia és visszaadnia a film atmoszféráját, a műfaji határokhoz mérten kellően színes "Van Der Veer's Demise"-t követően már teljességgel megbizonyosodhatunk arról, hogy Horner képes volt a nyomás mellett is megfelelő mértékben ráhangolódni a projektre. Az igazi meglepetést számomra a "Wolfen Run to Church" (valamint a később következő "Wall Street and the Wolves") okozta, mert bár számos utalás van arra, hogy Horner későbbi sikerművei közül melyeknek a gyökerei találhatóak meg jelen szerzeményében, arra nem számítottam, hogy a nagy kedvencemnek tartott "Futile Escape" szinte egy az egyben felcsendül majd, csak itt nem Ripleyt kíséri, hanem a vérfarkasokat.

Az album egyetlen lágy, zongoradallamra épülő részlete a "Rebecca's Apartment" első felében csendül fel, ezt leszámítva azonban Horner vagy a harsány rezesekből, fémes kopogásokból és zaklatott vonós-, illetve zongorajátékokból összetevődő dallamokkal operál, vagy a feszültséget és a folyamatos fenyegetettséget tükrözi az olyan darabokkal, amilyen például az "In the Church", az "Indian Bar" vagy az "Epilogue and End Credits" is. Utóbbiakban jó néhány utalást találunk arra vonatkozólag, hogy Horner ekkor már ismerte Charles Ives "The Unanswered Questions" című szerzeményét, illetve Aram Hacsaturján "Adagio from 'Gayane' Suite"-jét, melyekre erősen hajazó dallamai okán a későbbiekben is folyamatosan támadták.

Többszöri hallgatást követően tudtam csak elvonatkoztatni attól, hogy a legkedvesebb korai Horner-muzsikáimnak tulajdonított egyediség ezen album megismerését követően egy csapásra szertefoszlott. Ezt követően tudtam csak racionálisan tekinteni e műra, amely abból a szempontból elismerésre méltó, hogy bár kimondott főtémái nincsenek, csak vissza-visszatérő rövidebb motívumai, nem érződik rajta a határidőből eredő kapkodás. Ugyanakkor bármennyiszer is hallgatom meg "A farkas" aláfestését, és érzem, hogy el van találva hangulatilag, nem tud meggyőzni arról, hogy egy erős közepesnél többet érdemelne.