Mohos Máté, a PORT újságírója:

Ha van valami, amiről érdemes beszélnie a magyar alkotóknak – filmben és más művészeti ágban is – az transzgenerációs traumáink szinte kibogozhatatlannak tűnő csomója, utcai nevén: turáni átok. 1999-ben a Szabó István-féle A napfény íze még hollywoodias pátosz és Ralph Fiennes segítségével próbált valamit elmondani a témában, pár évvel később Pálfi György viszont teljesen más hozzáállással dolgozott fel egy hasonló sztorit. Ugyanazon család három generációjának tagjait követhetjük nyomon, ahogy az ízig-vérig szürreális huszadik századi Magyarország mentálisan és fizikailag is lelakja őket.

A Nagy Film

Ünnepeld velünk a PORT 30. születésnapját, és találjuk meg az ország kedvenc magyar filmjét!

Szerinted mi Magyarország legkedveltebb magyar filmje? Szavazz a kedvencedre, légy te is részese a Nagy Film őrületnek, és nyerj páros belépőt a győztes film díszvetítésével egybekötött gálaestre!

Tovább

A Parti Nagy Lajos novellái alapján készült Taxidermia azzal hozza intim közelségbe a romlást, hogy testnedvekben dúskáló, gyakran undorító jelenetekben teszi próbára szereplőit. Már a különböző történetszálak első perceiben érezzük: itt sincs remény a főszereplő számára. A filmben a katarzist nem is az Átok legyőzése adja, hanem a beletörődés. Ha már másra nem vagyunk jók, legalább művészet lehet belőlünk, és talán jobb is, ha az utókorra csak egy kitömött emberi torzót hagyunk magunkból a vérünkben buzgó rontások helyett. Vagy mégsem?

Ha pedig valaki kevesebb belsőség társaságában, kortársabb szemlélettel szeretne merengeni ezeken a vidám témákon, Nemes Jeles László Árvája szintén remek kiindulópontot adhat. Illetve - ezt már félve írom le - én azon kevés honfitársaink közé tartozom, akiknek még a Magyar vándor is tetszett.

Baski Sándor, a PORT újságírója:

Túl sok filmet szeretek ahhoz, hogy csak egy kedvencem legyen, de ha az a kérdés, hogy melyiket láttam közük a legtöbbször, akkor nem kérdés, hogy A tanút. Nem érdemes spórolni a nagy szavakkal: Bacsó Péter szatírája világszám. Hány olyan filmről tudunk, amelyről elmondható, hogy hibátlan lenyomatát adja egy évtizednek, egy rezsimnek, sőt egy komplett politikai korszaknak, miközben a 100 percébe még az úgy nevezett magyar néplelket is belesűríti, legalábbis ami a hatalomhoz és a nemzeti önképhez való viszonyunkat illeti. Az, hogy egy vígjáték, amely minden műfaj közül a leggyorsabban avul el, még 56 évvel a bemutatója (pontosabban a dobozba zárása) után is ugyanolyan vicces, valóságos anomáliának tűnik, és amennyire a rendező Bacsó, annyira az író Bacsó zsenijét is dicséri, Kállai és Őze halhatatlan kettőséről nem is beszélve. De anomália az is, hogy egy 50-es évekről szóló szatíra ma nem filmtörténeti kuriózumként hat, és nem kell hozzá magyarázó audiókommentár, mert

továbbra is tudunk kapcsolódni ahhoz, hogy a nemzetközi helyzet és a hanyatló nyugat, hogy sárgább és savanyúbb, meg hogy nem habostorta.

Svébis Bence, a PORT újságírója:

Tudtad, hogy Esterházy Péter filmforgatókönyvet is írt? Igaz, szakmailag nem szabályos, de a grandiózus műve, az 1986-ban megjelent Bevezetés a szépirodalomba ezt is tartalmazza. Az Idő van viszont egy évvel korábban, 1985-ben már látható volt a mozivásznakon Gothár Péter rendezésében.

Nehéz megfogalmazni, miről szól ez a film: mindenről és semmiről se.

Egyes értelmezések szerint a kallódó értelmiségről, de ez nem is pontos, meg nem is igaz. Ez egy kőkemény szatíra telis-tele nagy mondatokkal, amiket blöffé viccelnek a groteszk jelenetek. „Komolyan kéne venni a kurva időt!” – hangzik el többször is, sőt Cserháti Zsuzsa meg is énekli. Olyan nagy színészek szájából hallani Esterházy szövegeit, mint Lázár Kati, Ruttkai Éva, Básti Juli, Zala Márk, Bodrogi Gyula, Csákányi László és Kern András (egészen biztos, hogy kihagytam valakit) önmagában élvezet. És azt is megtudhatjuk, mi a különbség a sirály és az ember között: egyfelől a légzsák, másfelől pedig, hogy sirályok sosem ejtik le a kenyeret, mert nekik lassabban esik.

Gerber Bianka, a PORT újságírója

Nehéz egy kedvenc filmet mondanom, de ha arra gondolok, ami az elmúlt években hatással volt rám, akkor egyértelműen Till Attila Tiszta szívvel című projektjéről kell beszélnem. A film 2016-ban jelent meg, és arról szól, hogyan barátkozik össze két fogyatékkal élő fiatal egy kerekesszékes bérgyilkossal, majd persze igen abszurd kalandokba keverednek. Bár komoly témát dolgoz fel, mégis tele van iróniával és fekete humorral, talán ezért is fogott meg ennyire. A szereplők a saját helyzetükön is képesek jót derülni, és a film által megerősíthetjük magunkban azt, hogy humorral sokkal könnyebb kezelni a legnehezebb helyzeteket is. A Tiszta szívvel egyszerre nevettető és elgondolkodtató. 

Gerber Petra, a PORT újságírója 

Még gyerekkoromban láttam először az Égig érő fű című 1979-es magyar filmet, s akkor még nem értettem igazán, miért hat rám annyira. Többszöri újranézés után, és ahogy egyre idősebb lettem, jöttem rá, hogy amit gyerekfejjel egy kedves, bohókás, nevetéssel teli történetnek hittem, az sokkal több annál. Valami mélyről, valami komolyabbról szól – az idő múlásáról, és arról, hogyan próbáljuk megőrizni a gyermeki látásmódunkat, miközben minden változik körülöttünk. Talán ezért is szeretem máig annyira, mert még mindig megnevettet, de közben ott van benne a derű mellett a szomorúság, a veszteség és a fájdalom érzése.

Csak a szép zöld gyep, az fog hiányozni!”

szállóigévé lett mondat egyfajta metaforikus mottója lett az életemnek, mert sokszor jut eszembe, mennyire hiányoznak azok a gondtalan, kalandos hétköznapok, amikor gyerekként az utcákat róttuk a barátokkal, és a felvillanó utcai lámpák fényére széledtük szét. Nem volt telefon, se közösségi média….hiányzik ez az időszak, és nosztalgikus érzéssel tölt el, ha rágondolok, de közben hálás vagyok a mostért is. Az Égig érő fű nemcsak egy film számomra, hanem egy emlékezető arról, honnan is jövök, és mennyire törékeny lehet mindaz, amit szeretünk.

Brusznicki Edit,  a PORT vezető szerkesztője

Számomra az igazán jó filmet az testesíti meg, hogy egyszer megnézem, és örökre beleég az emlékezetembe. Enyedi Ildikó filmjei ilyenek. Fontos még az is, hogy kapcsolódási pontot találjak, aminek egyik eszköze a nosztalgia. A Kék Pelikan vagy a Fekete pont ezért tetszett nagyon. De ha csak egy kedvencet mondhatok, annak ellenére, hogy ez az első kritériumomnak nem is igazán felel meg, csakis az Eszkimó aszony lehet az.

Nem tudok konkrét okot, hogy miért szeretem az Eszkimó asszony fázikot. Ez nem egy vidám film, talán épp ez, és a hangulata, a nyolcvanas évek underground világa, a Trabant-dalok, meg persze a film főszereplői, Méhes Marietta és Lukáts Andor fogott meg benne. Kamaszként kattantam rá, tetszett a zenéje, a Méhes Marietta jelenség, és már akkor nosztalgiát keltett bennem, a kisgyerekkoromat idézte meg. Xantus János első nagyjátékfilmje persze több egy szimpla nosztalgiánál, az önéletrajzi elemekkel tűzdelt alkotás egy szenvedélyes szerelmi háromszög története, amelyben az ismert zongoraművész, Laci (Bogusław Linda) beleszeret a Méhes Marietta által alakított énekesnőbe, Mariba, aki egy süketnéma állatkerti gondozó (Lukáts Andor) felesége. Már az alapszituáció és Mari döntésképtelensége is előrevetíti a tragédiát. A filmet erősen meghatározza a zene. Az érzelmekre hat, nem véletlenül lett kultikus.

Szemere Katalin, a PORT újságírója, szerkesztője

Erősen kötődöm a  Moszkva tér (2001) című filmhez, mert én is a rendszerváltozás évében érettségiztem. Mi is tudtuk előre az írásbeli magyar és matematika feladatokat. Ennek az időszaknak a politikai vetülete 18 évesen kevésbé foglalkoztatott, bár néztem a tévében a híradót, amikor épp nem színházban ültem... Bulizni is jóval később kezdtem, de a Moszkva tér mindig fontos találkozópont volt az életemben (és sohasem hívtam még Széll Kálmánnak). 

Két évvel később mutatták be a budapesti metróban játszódó thrillert, a Kontrollt, amelynek női főszereplője, akárcsak a Moszkva térnek: Balla Eszter volt. Ez volt az első igazi filmes főszerepe Csányi Sándornak, utána le sem jött a vászonról legalább 10 évig. De ki ne emlékezne a Kontroll nyitómonológjára, amelyben Aba Botond, az akkori BKV vezérigazgatója deklarálta, hogy a történet fikció, és nem kötődik a BKV-hoz, de bízik az első filmes rendező, Antal Nimród munkájában?! Sínek alá lökött utasok, sok vér, loccsanó agydarabok, lepukkant metrószerelvények, a jegyellenőrök társadalmi megvetése, farokméregetős rivalizálás, hosszú futások a metróalagútban, kis szerelem, lelkitusa, rengeteg humor és csomó jó színész a föld alatt. Nem tudom, a jegyellenőrök megítélésén mennyit változtatott ez a mozi, de Csányi Sándor azt nyilatkozta: a Kontroll óta nincs pofája bliccelni.

Budaker Judit, a PORT főszerkesztője:

Több kedvencem is van, a Csinibabát és a Macskafogót akárhányszor meg tudnám nézni, mindkettőben vannak olyan szállóigévé vált mondatok, amik már beépültek a szókincsembe. Imádom, hogy ezek a filmek mindenkinek egyet jelentenek, és szinte minden helyzetre van egy-két mondat, amit ha kimondasz, közös nevezőre hozod a beszélgetésben résztvevőket. A két film képi világa mellett természetesen a zseniális zenék miatt is a kedvenceim, és mindig jó kedvre tudnak deríteni.

A két alapvetésen kívül Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje is nagy hatással volt rám, gyönyörű a téma és a megvalósítás. Az álmok mindig is foglalkoztattak, és a film kiindulópontja, hogy két ember egyről álmodik, sokszor kísértett. Az az érzékenység, ami a filmet végig jellemzi, és a két főszereplő elszigeteltsége és kirekesztettsége rendkívül nagy hatással volt rám, szerintem ez az egyik legcsodálatosabb magyar film.

Vízer Balázs, a PORT újságírója

Számomra egy abszolút kedvenc van a sok kedvenc között, Gothár Pétertől a Megáll az idő (1982). Ez nem csak egy többgenerációs, izgalmas film, de Bereményi Géza zseniális forgatókönyvébe rengeteg minden belefért, az 1956-os forradalom utóélete, a magyar néplélek reakciója mindenfajta traumára, egy új nemzedék felemelkedése és az egyre jellemzőbb csonka családok megjelenése, de volt ott sok minden más. A testvérek - Znamenák István és Pauer Henrik - közötti kapcsolat, a disszidálás lehetősége, az első szerelem csodája és fájdalma, az iskola, mint elnyomó hatalom, és persze az, hogy a lázadás menő.

Mert Pierre, a suli legvagányabb diákja (Sőth Sándor hihetetlenül karizmatikus játékával) nekem, amikor először láttam a filmet, nagyon sokat jelentett, a menőséget, valakit, akihez mindenki vonzódik, aki már akkor tudja, mit akar, amikor mások még fel sem ébredtek. Persze nagyon sokáig olyan akartam lenni, mint Pierre. És persze ott volt a hihetetlen Őze Lajos játéka is, akitől mindig összeszorul a szívem, annyira zseniális volt, és az ő mondata:

„Miért, kint mi volt?”

Neked melyik a kedvenc magyar filmed? Szavazz a PORT Nagy Film-oldalán, keressük meg együtt az ország kedvenc magyar filmjét!

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!