Filmek, amelyek vereségből kovácsoltak győzelmet


Nem Christopher Nolan - különben nagyszerű - Dunkirkje az első olyan film, amely egy megalázó katonai vereségből kíván fényes (propaganda)győzelmet kovácsolni, és nem is az utolsó.

A fegyvertelen katona (2016)

Bár

Okinawa szigetét az amerikaiak végül véres veszteségek árán elfoglalták, a Hacksaw Ridge nevű magaslatért vívott harcokban többször is nagy veszteségekkel visszaverték őket. Egy fénypontja mégis volt ennek a keserű kezdeti kudarcnak, Desmond Doss hőstettei és az értük járó Kongresszusi Becsület Érdemrend, Amerika legmagasabb katonai kitüntetése. Ebből kovácsolt erényt erős vallásos felhanggal Mel Gibson, aki már A rettenthetetlennel is bebizonyította, hogy szereti egyrészt a vérontást, másrészt egy bukott felkelést is sikerként képes ábrázolni. A csavar itt az, hogy Doss lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, de szanitécként bátran vállalta a harctéri bevetést, amely során egyesek szerint több mint száz társa életét mentette meg, és ha úgy vesszük, számára és a megmenekültek számára ez valóban egy kisebb győzelem volt.

300 (2007)

 

Hogy valójában miként zajlott a híres ókori ütközet, azt csakis a nyilvánvalóan elfogult görög történetírók verziójából tudjuk – az is lehet, hogy mindez másképp és más súllyal történt meg. Az ismert változat is, amely szerint mintegy 1400 görög katona, akik közül csak 300 volt spártai, a térség leginkább védhető pontján alig három napig tartotta fel a perzsa sereget, amely egyszerűen megkerülte és megsemmisítette őket, felvet néhány kérdést. Tényleg feltartóztatták az ellenséget és tényleg ez adott időt a városállamoknak, hogy felkészüljenek és győzzenek végül a szalamiszi csatában, vagy a spártai mítoszgyártás példájával állunk szemben? Zack Snyder rendező mindenesetre nem történelmi filmet akart csinálni, hiszen Frank Miller képregényét dolgozta fel, ahol nem a stratégia, hanem a tesztoszteron a lényeg, és az, hogy a félmeztelen, kigyúrt görögök, élükön Gerard Butlerrel jól bemutathassanak az elfajzott barbároknak, akár az életük árán is.

Pearl Harbor - Égi háború (2001)

A Pearl Harborban lévő haditengerészeti támaszpont elleni japán támadás volt az USA egyik legmegalázóbb veresége, annál is inkább, hogy a katasztrófa megelőzhető lett volna, hiszen a hírszerzés kezében ott volt a szükséges információ, amely azonban nem jutott el az illetékesekhez, vagy azok nem használták fel azt. Az itteni flotta megsemmisült, miközben Japán csak 29 repülőgépet és 4 minitengeralattjárót vesztett el, és halvány vigasz volt, hogy az amerikai repülőgép hordozók éppen máshol tartózkodtak. A neves robbantás szakértő Michael Bay azonban mindent elkövetett, hogy kiemelje a vereség hősies momentumait – vagy újakat kreáljon helyettük. A fekete hajószakács géppuskás mutatványa valós, a két jóképű vadászpilóta légibemutatója viszont nagyjából kitalált, és biztos, ami biztos, megkapjuk ráadásként az ettől teljesen független „Doolittle portya” történetét is, amely során minden repülőgép odaveszett, a bombázott Tokióban pedig minimális kár keletkezett, de sikerként könyvelték el.

Híd a Kwai folyón (1957)

 

A II. világháború első fele nem egy angol sikertörténet, sorra szenvedték el a megalázó vereségeket mind Európában, mind Ázsiában, itt ráadásul egy kisebb létszámú, de modernebb, agresszívabb ellenféltől. Keserű pirula volt ez, ráadásul több tízezer brit katona került az alsóbbrendűnek gondolt japánok fogságában, akik gyakran halálra dolgoztatták őket. Ez történt a burmai vasútvonal építése során is, és ez a nagy történelmi eposzok specialistájának számító David Lean (Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágó) filmjének kiindulópontja, ahol a hadifogoly tisztek azzal kerekednek fogva tartóik fölé, hogy sokkal jobb hidat építenek – gyakorlatilag átvéve ezzel az irányítást a tábor és a munka felett -, mint amilyet eredetileg elvártak tőlük. Lean azonban nem esik a többi mítoszgyártó filmes hibájába, megmutatja, mi a gőgös brit parancsnok önáltatásának ára: a japán háborús erőfeszítés aktív támogatása, sőt, amikor egy kommandós egység jön, hogy felrobbantaná a hidat, pont ő próbálja megakadályozni azt. Az eredmény mellesleg 7 Oscar-díj lett.

Két félidő a pokolban (1961)

A híres-hírhedt halálmeccsről nem tudni pontosan, megtörtént-e, csak annyit tudni, egy német tüzérezred katonái unaloműzésből Kijevben egykori focista szovjet hadifoglyokkal mérkőztek meg, akik közül néhányat később – állítólag más okokból, de ki tudja - kivégeztek. A szovjet propaganda nagy feneket kerített a dolognak, később ők is filmet csináltak belőle, majd jött Fábri Zoltán, aki megcsinálta a maga verzióját zsidó munkaszolgálatosokkal – és ebből született egy kevésbé pesszimista amerikai feldolgozás is, a Menekülés a győzelembe szövetséges hadifoglyokkal. Fábri filmjében a munkaszolgálatosok barátságos futballmérkőzést játszhatnak a német katonák válogatottjával Hitler születésnapjának tiszteletére, és veszíthetnének, de nem fognak, és tudják, ez mivel jár. Sinkovits Imre – aki hasonló, bár kevésbé tragikus karaktert játszott az A tizedes meg a többiekben 4 évvel később – itt is a kor jellegzetes figuráját, a vonakodó hőst alakítja.

Két félidő a pokolban

Föltámadott a tenger (1953)

Hogy milyen filmeket csináltak a Rákosi éra csúcspontján, és hogyan látták a történelmet 1953-ban? Hát ilyet és így! A forradalmat és szabadságharcot felülírja a baloldali forradalom, a munkásparaszt egység, sőt, az internacionalista szellem, amely értelmében és szellemében az erdélyi románok, bár hergelik őket a saját reakciós papjaik, a magyarok oldalára állnak, akiket a lengyel Bem apó vezet győzelemre. Az eseményeket pedig mindvégig az itt kissé túlkoros, de a baloldali értékeket hangosan képviselő Petőfi Sándor irányítja, akinek nem csak az imperialistákkal, de az olyan belső árulókkal is meg kell küzdenie, mint Görgey. Szerencsére ott van a sztahanovista ágyúöntő Gábor Áron, és az ő segítéségével Petőfi győzelemre viszi a forradalmat. Mondhatnánk persze, hogy a forradalom valójában elbukott, de a film, amely Illyés Gyula hasonló szellemiségű drámája alapján készült, szerényen lezárja a cselekményt a nagyszebeni győztes csatánál, mert minek elvenni az emberek kedvét a forradalomtól! 

Feltámadott a tenger

Rambo 2. (1985)

Míg a fenti filmek valós történelmi eseményeket mutattak be, némileg átértelmezve a saját céljaikra, a Rambo 2 egy egész háborút játszik le újra kicsiben a saját, persze fiktív módján. Igaz ugyan, hogy a világ legerősebb hadseregét megverte egy rakás félig írástudatlan paraszt, de az ilyen filmekben, és ez valóságos műfajjá nőtte ki magát, az amcsiké az utolsó szó. A kiindulópont a mi kitartóan élő legenda, mely szerint számos hadifoglyot a béketárgyalások után sem engedtek szabadon, és az első részben megismert traumatizált gyilkológép, John Rambo azért indul vissza, hogy erre bizonyítékot szerezzen. Csakhogy az amerikai hadsereg bizonyos köreinek nem érdeke, hogy kiderüljön az igazság, szabotálják a küldetést, és Rambónak nincs más választása, mint kiirtani fél Vietnámot. Ez a Rambo azonban már teljesen más ember, mint korábbi verziója, ő már a Reagan-korszak kigyúrt kommunistazabáló monstruma, és Sylvester Stallone – aki James Cameronnal közösen a forgatókönyvet is jegyezte – furcsa módon ezzel lopta be magát igazán Amerika szívébe.


 

 

Kövessen minket a Facebookon!