Jót tett a ráncfelvarrás a skandináv krimifranchise-nak

Hatalmas felháborodást keltett, hogy a Q-ügyosztály filmek ötödik részét az addig megszokott színészek helyett teljesen új szereposztással vitték vászonra az alkotók. Pedig a rebootként működő Hajtóvadászat még a korábbiaknál is jobban sikerült.

Mikor a 2013-as Nyomtalanul nemcsak hazájában, Dániában, hanem világszerte hatalmas sikert aratott, nem volt kérdés, hogy szép lassan feldolgozzák Jussi Adler-Olsen immár nyolc kötetre rúgó krimisagájának további darabjait is. Az író a skandináv krimiirodalom csúcsteljesítményét jelentő Stieg Larsson (Millennium-trilógia) és Jo Nesbø (Harry Hole-sorozat) után a szintén nagyon erős másodvonalba tartozik, és regényei szinte kiáltanak a megfilmesítésért (az alkotó egyébként filmkészítést is tanult az egyetemen).

Az összeférhetetlen Carl Mørck nyomozó szerepét, aki zsémbessége és embergyűlölete dacára megtanul csapatban dolgozni,

az egyik legismertebb dán színészre, Nikolaj Lie Kaasra bízták,

az alagsorba száműzött, több éves-évtizedes megoldatlan ügyeken dolgozó Q-ügyosztály másik oszlopos tagját, az asszisztensből segédrendőrré előlépő arab menekültet, Assadot pedig a szintén népszerű Fares Fares formálja meg.

Vagy legalábbis formálta meg a franchise első négy részében (azaz a Nyomtalanult követően a Fácángyilkosokban, a Palackpostában és A 64-es betegnaplóban). 2021-ben azonban a megfilmesítési jogok egy másik stúdióhoz kerültek,

ahol úgy döntöttek, teljesen új alapokra helyezik az Adler-Olsen-adaptációkat, és vadonatúj szereposztással rukkoltak elő.

Akik olvasták az eredeti regényeket, pontosan tudják, hogy Nikolaj Lie Kaas közel sem volt tökéletes Mørck. Egyszerűen túl jóképű és fiatal (vagy legalábbis fiatalos) erre a szerepre, és nem is igazán érezte a szinte már a bunkóságig goromba nyomozó figuráját.

De aki nem olvasta a könyveket, az is láthatta, hogy a más filmekben kimagaslóan teljesítő színész a Q-ügyosztály darabjaiban nem üzemel olyan jól. Gyakran élt manírokkal (időnként például hosszú másodpercekig nézett olyan meredten a kamerába, hogy sokkal inkább tűnt értelmi fogyatékosnak, mint a skandináv Sherlock Holmesnak), és olyan is megesett, hogy egy mellékszereplő lejátszotta a vászonról (például a Palackposta című harmadik részben az elrabolt gyerekek apját hozó Jacob Lohmann). És hiába kitűnő színész Fares Fares, az ő ösztövér, csontos arcú Assadja sem igazán emlékeztetett a regények színleg bohókás, viccesnek tűnő figurájára;

a filigrán Johanne Louise Schmidt Roséjának pedig semmi köze a Q-ügyosztály mentális problémákkal küzdő, szögletes, kicsit drabális titkárnőjéhez.
Forrás: Vertigo Média


A reboot alkotói viszont (a rendező ezúttal a Tapsvihart és A homok alattat jegyző Martin Zandvliet volt) egyenesen kényeztetni akarták az eredeti regények rajongóit, hiszen az új szereposztásra olyan színészeket választottak, akik mintha csak a könyvek lapjairól léptek volna elő. Az új Mørck, a Nikolaj Lie Kaasnál tíz évvel idősebb, kissé darabos Ulrich Thomsen fizikailag és alkatilag is hihetőbben hozza a bunkót (nem véletlenül volt ő az Ádám almái gonosz nácija), és az összes többi szereplő is (a nálunk ismeretlen, de kerekebb arcvonásaival a korábbinál sokkal barátságosabbnak tűnő, azaz hitelesebb Zaki Youssef mint Assad és Sofie Torp mint Rose) tökéletes.

Az aktuális sztori kulcsfontosságú mellékszerepeire, azaz a roma bűnbanda vezetőjének és tagjainak (köztük a gengszter családjától szabadulni próbáló, az események mozgatórugóját jelentő 14 éves Marco) megformálására pedig a filmesek nagyon autentikus amatőr és kezdő helyi arcokat találtak (a film egy részét Csehországban, Prágában forgatták).

De a Hajtóvadászat alkotói más szempontból is megpróbálták megjavítani (méghozzá sikerrel) a korábbi adaptációk kisebb-nagyobb hibáit.


A könyvektől eltérően ugyanis az eddigi Q-ügyosztály filmek gyakran estek bele a bűnfilmes hollywoodi klisék csapdájába: főleg a Hans Petter Moland által rendezett Palackpostában volt feltűnő

a látványos autós üldözések és helikopteres keresések eluralkodása, a sablonos deus ex machina-megoldások túltengése és a „legyőzhetetlen főgonosz” figurájának kényelmes, túlontúl kézenfekvő használata.

A reboot készítői szerencsére lenyesegették ezeket a túlkapásokat, és a Hajtóvadászatban sokkal több a hiteles, realistább jelenet és hétköznapi helyzet.

Ennek megfelelően a képek világítása is természetesnek hat, és feltűnően sok a fényhiányos kompozíció, ami egyúttal a hangulatra is rányomja a bélyegét: a korábbi Q-ügyosztály filmek is elég atmoszféradúsak voltak – ezúttal kissé sötétebb a légkör. További szerencsés változtatás, hogy a moralizálás helyett (ami főleg a Palackpostában volt tolakodó) ezúttal inkább a lélektan került előtérbe. Az első négy film készítői szinte egyáltalán nem foglalkoztak Mørck magánéletével: mostohafia, Jesper épp csak percekre bukkant fel a Nyomtalanulban és a Fácángyilkosokban, a nyomozó állandó bűntudatát okozó Hardy pedig (aki egy félresikerült közös bevetés miatt lett kerekesszékes) csak az első filmben jelent meg.

A reboot alkotói azonban visszatérnek a gyökerekhez, és rehabilitálják mind a Hardy-, mind a Mona-szálat (a pszichológusnő a könyvekben Mørck szerelme), amelyek hangsúlyos vonulatát jelentik az eredeti regényeknek. A rokkant Hardyt alakító Thomas W. Gabrielsson és Ulrich Thomsen közös jelenetei a színészileg legjobban megoldott képsorok a filmben, és fontos lépcsőjét jelentik a főhős jellemfejlődésének is. A nyomozó és Mona pedig még nem borulnak egymás nyakába, de a készítők egyértelműen felvezetik a később minden bizonnyal kialakuló románcot. Ezeknek a szakmai mellett épp olyan fontos emberi történeteknek pedig nagyon jól áll a sok közeli, amit az alkotók stilárisan választottak a korábbi szenvtelenebb és hollywoodiasan zökkenőmentesebb plánozás helyett.

Habár a megszokás kétségtelenül nagy úr, próbáljunk meg felülemelkedni a „régen minden jobb volt”-attitűdön és a Muppet Show morgós öregjeit idéző énünkön, és fogadjuk el az új Mørcköt és csapatát! Ha Jussi Adler-Olsen nem ír több Q-ügyosztály történetet, akkor – ha minden jól megy – pontosan annyi filmben fogjuk őket viszontlátni, mint a korábbi szereplőgárdát. És a kezdés kifejezetten ígéretes, szóval ha az alkotók és a színészek ebben a szellemben folytatják, a korábbi, kétségtelenül izgalmas és színvonalas filmek után még jobbakat kaphatunk: olyanokat, amelyek minden ízükben visszaadják az Adler-Olsen-regények szellemiségét.

Az első lépést már megtették, és határozottan jó úton haladnak.

 

Döbrösi Laura a SZESSÖN vendégeként elárulta, hogy karmesternek lenni a világ legmenőbb dolga és azt is, mit jelent noisemakernek lenni, de beszélt a nő zenészekről is.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu