Midway - Így kell műanyag háborús filmet csinálni

Ahhoz képest, hogy a Midway állítólag Roland Emmerich szerelemprojektje volt, sikerült egy semmitmondó, elnagyolt sztorit kerekítenie, a lehető legrosszabb módon használt CGI-jal. Majdnem a japánoknak drukkoltam!

Én speciel imádom a háborús filmeket, még a gagyikat is. Nem csoda, hogy felkaptam a fejem, amikor kiderült, hogy Roland Emmerich (A függetlenség napja) a Midway-i csatáról készült filmet rendezni. Hála Walter Lord nagyszerű könyvének, a nagyrészt résztvevők visszaemlékezéseire Hihetetlen győzelemnek, amit annak idején vagy egy tucatszor olvastam el, az ütközet minden részletét ismerem, álmomból felverve is tudom, a japán anyahajók nevét - Kaga, Akagi Hiryū és Sōryū – és persze az amerikaiakét is - Yorktown, Enterprise és Hornet. A film persze nem nekem készült, illetve egy kicsit mégis a műfaj szerelmeseinek, azért képtelen vagyok megállni, hogy ne csak mint filmet, hanem mint háborús filmet elemezzem.

Pearl Harbor után minden a japánok diadalmenetéről szólt, akik a dél-kelet ázsiai brit és holland gyarmatok – Burma, Malajzia, Hongkong, Indonézia, stb. – mellett megszállták az amerikai igazgatás alatt álló Fülöp-szigeteket, elfoglaltak egy sor fontos Csendes-óceáni amerikai támaszpontot, és nem álltak messze attól, hogy megsemmisítsék a teljes amerikai flottát. Az idő azonban ellenük dolgozott, az USA elképesztő ipari kapacitása új, modernebb hadihajók és repülőgépek eljövetelét jelentette, tehát a császári haderő lépéskényszerben volt, és egy, a Midway-szigetek elleni támadással akarták csapdába csalni a megmaradt amerikai hajókat és főleg az új szuperfegyvert, az anyahajókat. Csakhogy az amerikai hírszerzés megfejtette a japánok üzeneteit, így ők maguk állíthattak fel csapdát, és ez meghozta az első nagy győzelmet, még akkor is, ha az amerikai pilóták elavult gépekkel, hibás fegyverzettel és katasztrofális irányítással indultak a csatába.

És az jó kis filmes alapanyag, fel is dolgozták már például az 1976-os A Midway-i csatában Charlton Heston főszereplésével, és az esélytelenek önfeláldozó küzdelméből egy jó rendező rengeteg dolgot ki tudnak hozni – például egy remek háborús filmet. Emmerich ugyan rengeteg információt elcsepegtet, de teszi ezt teljesen random, rengeteg fontos dolgot kihagyva, és rengeteg időt elveszteget az előzmények felvezetésével, hogy aztán az igazi történetre már csak kevés maradjon. Visszamegy egészen a Pear Harbor-i támadásig és a Doolittle portyáig, pedig azt Michael Bay már megtette, ráadásul, ha sok cukorral leöntve is, de sokkal jobban tette meg a Pearl Harbor - Égi háborúban (2001). Pedig az egészet megúszhatta volna egy három mondatos felirattal, és csak ezután – vagy inkább ezzel párhuzamosan ismerjük meg hőseinket, Edwin Laytont (Patrick Wilson), a hírszerzés főnökét, és Richard Best pilótát (Ed Skrein). Utóbbi természetesen egy fenegyerek, aki nem tiszteli a szabályokat, mégis ő messze a legjobb, tisztára mint Tom Cruise a Top Gunban (1986), ami, mit tesz isten, szintén egy repülőhordozón játszódik.

A Midway állítólag Emmerich szerelemgyermeke, és rengeteget küzdött azért, hogy elkészíthesse, mégis elveszik a semmitmondó, sokszor helytelenül kezelt részletekben, és az olcsó, összecsapott CGI-ban. Pedig az utóbbi lehetővé tette, hogy ne méregdrága és nehezen kezelhető vintage repülőgépeket használjanak, mint azt Christopher Nolan tette a Dunkirkben, és nem kellett későbbi modelleket megbuherálni, hogy eredetinek látszódjanak, ahogy az korábban szokás volt. A jó számítógépes grafika csodákra képes, a rossz viszont lélekölő, és ilyenkor nehéz elhinni, hogy egy robbanásban tényleg emberek haltak meg, hogy a süllyedő hadihajó tényleg több száz tengerészt rántott magával a mélybe. Itt olyan a CGI, mint egy számítógépes játékban: nem rossz, de nem életteli, ráadásul „zsúfoltan” használják. Itt egy beállításba belefér az egész japán flotta és az őt támadó ÖSSZES repülőgép – akik a valóságban elszórva és több hullámban érkeztek -, a hatásvadász felhasználás miatt pedig egyetlen snittben több lángoló gépet látunk pár másodperc alatt, mint ahányat az amerikaiak összesen elveszítettek. És az akció nem attól jó, ha tömény és túlzsúfolt, hanem attól, hogy átélhető. Ez itt legfeljebb pár percre élhető át. és nem kell katonai szakértőnek lenni, hogy ne lássunk olyan hibákat, mint például azt, hogy az öt méter magasságból ledobott bomba robbanása elpusztítaná a bombát ledobó repülőgépet is.

Emmerich ráadásként a szerelőválogatásban, illetve karakterépítésben sem jeleskedett: Patrick Wilson ugyan szimpatikus és nagyjából elhiszem róla, hogy ért a hírszerzéshez, Ed Skrein viszont hatalmas mellényúlás. Nem véletlen, hogy rá többnyire negatív figurákat bíznak, és most is olyan, mintha egy kicsit még mindig a Deadpool rosszfiúját hozná, pedig ő az abszolút pozitív főhős, de annyira túltolják, hogy ő mennyire tökös csávó, hogy az már fárasztó. Pláne úgy, hogy nagyjából tíz percenkét  ki  is mondatják más szereplőkkel, hogy „Nahát, ez a Dick Best mennyire tökös csávó”, és a szájába adott extra férfias és extra hazafias, de nagyon nyikorgó mondatok sem segítenek sokat. Az egyébként külön vicces, hogy az összes nagy hazafias amerikai film főszerepére szinte kivétel nélkül angol vagy éppen ausztrál színészeket szoktak találni, a rendező pedig jelen esetben német. Skreinnél nem sokkal jobb az inkább epizodista Luke Evans, Dennis Quaid vagy Woody Harrelson, és mivel valamiért kellett egy nő, megkaptuk Mandy Moore-t is melléjük.

A Midway egy dologban jól teljesít: mivel kínai-amerikai koprodukcióban készült, féltem, hogy a japánokat majd szadista vadállatokként ábrázolják, de nem ezt történik. A történelmi hűség az ő esetükben tényleg visszaköszön, és a japán stratégia sokkal világosabban követhető, mint az amerikai. Gonoszként is csak egyetlen alkalommal láthatjuk őket, és ráadásként egy nagyon picit a háború kínai nézőpontja is felcsillan: a Doolittle portya végén a Tokiót bombázó repülőgépek közül sok japánok által megszállt kínai területen ért földet, ahol a legénységet a helyi lakosság segítette. A japánok bosszúból negyedmillió – más források szerint félmillió – kínait mészároltak le, és a kissé zavart Doolittle ezredes (Aaron Eckhart) valami olyasmit motyog maga elé, hogy talán az egész mégsem volt olyan jó ötlet. Ez egy egyszerre őszinte és nagyon zavarba ejtő pillanat egy olyan filmben, ami főleg arról szól, hogy bizony megérte a sok áldozat.

Értékelés: 5/10

Március 3-án újra KultúrKedd!
március 3., kedd 00:00-24:00 Március 3-án újra KultúrKedd!

Kedvezményes jegyek csak egy napig a PORT.hu-n!