A német rendező, aki zászlólobogtatásban amerikaiabb az amerikaiaknál a pusztításpornó nagymestere; hozzá képest Michael Bay ártatlan kis csemete, hiszen ő csak mindent felrobbant, viszont Emmerich nem elégszik meg holmi apróságokkal, ő rendre a Földet pusztítja el.

És legközelebb sem szarral gurigázik, hanem konkrétan a Holddal: belecsapatja egyenesen a földgolyóba. Roland Emmerich olyan önfeledten rombolja le a bolygót (pontosabban az Amerikai Egyesült Államokat, hiszen ugye a világ többi része nem számít, legfeljebb Párizs, az Eiffel-toronnyal), ahogy azt egy jókedélyű, bekakaózott óvodás teszi. 

Emmerich 1955. november 10-én született Stuttgartban. Fiatalon sokat utazgatott Európában és Észak-Amerikában, amit a kerti gépek árusításával jól kereső apja, Hans finanszírozott. Az ifjú Rolandot nem érdekelték különösebben a fűnyírók, így 1977-ben inkább beiratkozott a Müncheni Televíziós és Filmművészeti Egyetemre (Hochschule für Fernsehen und Film München), hogy kitanulja a díszlettervező szakmát.

Akkoriban mutattak be egy bizonyos filmet,

ami nemcsak a mozinézőket, hanem a feltörekvő ifjú filmeseket (és a fél világot) is megőrjítette – Emmerich is a Csillagok háborúja hatására váltott szakot: átnyergelt a filmrendezésre, és összehozta az akkori idők legdrágább diplomafilmjét, A Noé bárkája-elvet (akkoriban átlagosan 20 ezer márkás költségvetéssel forogtak a vizsgafilmek, ez 1,2 millióba került ), ami aztán 1984-ben a 34. Berlini Filmfesztivál nyitófilmje lett. Díjat ugyan nem nyert, de méltatták benne a technikai megvalósítást és a vizuális effekteket.

1985-ben húgával, Utéval megalapította a Centropolis Film Productions nevű produkciós céget (ma Centropolis Entertainment); első filmjük egy spielbergi kertvárosi rémmese volt. A Joey-t Amerikában forgatták, angol nyelven, de az országban csak VHS-en jelent meg, ráadásul jó negyedórával megkurtítva.

Szintén belesimult a nyolcvanas évek videótékáinak kínálatába az 1987-es Szellemhajsza, amin ismét Spielberg hatását érezni: a szellem által megszállt baba fizimiskája ráadásul kísértetiesen emlékeztet egy hazavágyódó, kedves földönkívüliére.

Michael Paré, Brian Thompson, Malcolm McDowell – micsoda pompás Zs-kategóriás színészgárda volt ez már 1990-ben is! Emmerich karrierjében mégis fontos állomás az Űrkalózok: ezen a forgatáson ismerkedett össze a filmben színészként dolgozó Dean Devlinnel, aki a rendező hollywoodi karrierje kezdetén forgatókönyvíróként és producerként lett meghatározó alkotótársa.

Mario Cassar, az 1995-ig létező Carolco Pictures társalapítója (partnere Andrew G. Vajna, lánykori nevén Vajna András) hívta Hollywoodba Emmerichet és Devlint, hogy az Isobar című sci-fi/horror akciófilmen dolgozzanak. Sylvester Stalone és Kim Basinger lettek volna a főszereplők, a film egy vonaton játszódott volna, amin elszabadul egy gyilkos szörnyeteg. Eredetileg Ridley Scott rendezte volna, de összebalhézott a Carolcóval és Joel Silver producerrel: az ő helyébe érkezett Emmerich, de neki is ugyanazzal a problémával kellett szembesülnie, ugyanis nagyon fogták a kezét, alig maradt mozgástere.

Csak tetézte a konfliktust, hogy Devlin kukázta Steven De Souza eredeti forgatókönyvét, az övét viszont Silver nem fogadta el. Így történt, hogy hagyták a csudába, és a Carolco a Tökéletes katonát kínálta fel a párosnak, miután Andrew Davis (a Szökevény és az Úszó erőd rendezője) a szokásos kreatív nézeteltérések és a költségvetés lefaragása miatt kiszállt a produkcióból. A kész filmet bár utálták a kritikusok, a közönség szerette: okkal vált VHS-korszak egyik nagy klasszikusává.

Az Emmerich-Devlin páros következő filmje a Csillagkapu volt, aminek nem jósoltak nagy sikert, és a korai tesztvetítéseken a közönség sem ájult el tőle, de némi pofozgatás után elég jól teljesített a mozipénztáraknál, és nem mellesleg megalapozta a kilencvenes évek egyik legnagyobb televíziós franchise-át. A Csillagkapuban dolgozott először a rendezővel David Arnold zeneszerző, aki csodálatos aláfestő zenét komponált a filmhez. 

Majd jött A függetlenség napja, Emmerich pedig kilőtt a csúcsra.

Óriási reklámkampány, ezzel együtt hatalmas hype előzte meg a filmet, és minden hibája ellenére talán ez az utolsó olyan nyári blockbuster, ami hangulatát és látványát tekintve még a nyolcvanas évek spielbergi hagyományaiban gyökerezik. Az Emmerich-Devlin-Arnold trió ismét klasszikust alkotott.

Az ezután következő Godzilla A függetlenség napja receptjét követte, ám megbukott: az ikonikus óriásszörny „eldinoszauruszítását” nem vette be a rajongók gyomra, a finálét is túlzásnak találták, pedig remek kis film ez, és ami azt illeti, jobb, mint a 2014-es változat. A japánok is elbántak Emmerich Godzillájával: a 2004-es Godzilla: Final wars című filmben a japán eredeti másodpercek alatt kicsinálja a csak Zillának nevezett szörnyeteget.

A hazafi után Devlin és Emmerich útjai elváltak, és onnantól kezdve valami eltörött a rendezőben. Ebben az is közrejátszott, hogy a praktikus trükköket lecserélte CGI-ra, és a mai filmes trend is azt bizonyítja, hogy a CGI bizony nem mindenható: a számítógépes trükkök rosszul öregszenek , és a legtöbbször egyszerűen érezni, hogy amit a vásznon látunk, az nincs ott. Holnapután, I. e. 10 000, 2012 – és utána Emmerich gyakorlatilag eltűnt a vászonról, pedig folyamatosan forgatott. Emlékszik valaki Shakespeare-filmjére, az Anonymusra? A Stonewallra? A Midwayre talán igen.

Két filmje ütötte át az ingerküszöböt: Az elnök végveszélyben egy nagyon vicces, Die Hard-utánérzés buddy movie, A függetlenség napja: Feltámadás azonban maga a gyalázat – el is süllyesztették hamar, a tervezett harmadik rész pedig ment a kukába. Következő produkciója, a Moonfall talán megidézi a régi Emmerichet, pláne, hogy azt az abszurd konteót használja, miszerint a Hold egy üreges, mesterséges égitest. A világpusztítási megalománia szintet lép: égi kísérőnk rázuttyan a Földre. Lesz nemulass!

Emmerichnek Los Angelesben, Manhattanben, Londonban és Stuttgartban is van otthona. Ezeket saját bevallása szerint szereti furcsa módon berendezni, ami enyhe kifejezés, tekintve, hogy hollywoodi relikviák mellett diktátorok és kommunista vezetők portréival, valamint II. világháborús, korabeli holmikkal zsúfolja tele azokat. Műtárgygyűjteményében szerepel egy festmény, amelyen Jézus Krisztus a keresztre feszítéskor Katharine Hamnett divattervező egyik pólóját viseli,

Emmerich, aki nyíltan meleg és aktív liberális, azt állítja, hogy ezek a dekorációs tárgyak nem holmi világnézetet fejeznek ki, hanem egyszerűen szereti a politikai éllel rendelkező művészetet. Van ilyen.

Az alkotó Hollywoodban többször is találkozott nyílt rasszizmussal: a stúdió annak idején bőrszíne miatt ellenezte Will Smith főszereplőnek választását A függetlenség napjában, de akkor is lázadoztak, amikor a Holnaputánban egy vegyes bőrszínű párt szerepeltetett. Homofóbiával is volt dolga, de melegként jelentősen kiveszi a részét az LMBTQ közösség támogatásában: 2006-ban 150 ezer dollárt ajánlott fel az Outfest melegfilmfesztiválnak, ami a rendezvény történetének legnagyobb adománya volt; ezenkívül támogatta egy LMBTQ filmarchívum létrejöttét is.

De Emmerich elkötelezett támogatója annak a kampánynak is, ami a kaszkadőrök Oscar-díjazását igyekszik kivívni, egy másiknak, amelyben – több más hírességgel együtt – a klímaváltozás veszélyeire hívja fel a figyelmet; producerként közreműködik a The 1 Second Film nevű nonprofit projektben, amivel pénzt gyűjtenek a fejlődő országokban élő nők jogainak érvényesítésére. Egykori kőkemény láncdohányosként (akár négy dobozzal is elszívott naponta) a leszokást segítő kampányokban is szívesen részt vesz, és filmjeiben mindig szerepeltet olyan karaktereket, akik épp le akarnak szokni a dohányzásról.

(Forrás: Filmibeat)

Címlapkép: Tommaso Boddi/Getty Images

A Port.hu SZESSÖN című sorozatának meghívott vendége Szabó-Kulcsár Edina, aki egy eddig ismeretlen oldalát mutatja meg. A tévében többször is láttuk már, a social médiában is sokan követik, de azt talán még a legnagyobb rajongói sem sejtik, hogy mennyire tud gitározni.