Attól még, hogy rossz, lehet kultfilm! És fordítva

  • Vízer Balázs

Az Országúti diszkó mindent hoz, ami annyira jellemző volt a 80-as évekre, rosszul öltözött, izmos férfiakat, akikért döglenek a nők, és nagy leszámolásokat béna robbanások közepette.

Az Országúti diszkó (1989) annak idején csúnyán megbukott, talán pont azért, mert a nézők lassan búcsút intettek a zajos, vidám és pocsék ízlésű 80-as éveknek, és mert a nézők nem azt kapták, mint amit a Dirty Dancing után gigasztárnak számító Patrick Swayze-től vártak. Merthogy ez a film nagyon sok sebből vérzik, és nem sokban különbözik sem történetében, sem minőségben egy hosszú lére eresztett A szupercsapat epizódtól, ami nem mellesleg szintén a nyolcvanas évek tipikus terméke volt.

Hősünk, kinek neve csak Dalton (Swayze), egy menő New York-i klub biztonsági főnöke, aki gondolkodás nélkül elfogad egy állásajánlatot, amikor egy Missouri-állambeli porfészekben országúti diszkó tulaja megkéri erre. Ezerből ezren nem ezt tennék, de ő más, mert kidobó létére filozófia diplomája van. Hamar rendet is tesz, kirúgja azt, aki lop a kasszából vagy aki munkaidő alatt a raktárban kamatyol, és kiképzi a legénységet a kidobói munka alapszabályaira. Ezek a következők: mindig légy kedves, ne becsüld le az ellenfelet, és mindig odakint bunyózz, ha muszáj bunyózni. Persze, ha muszáj, ő is beszáll, pörgőrúgásai halálosak, és hamar ellenfélre is talál. A helyi kiskirály (Ben Gazzara) a diszkót is lenyúlná, emberei nap mint nap zaklatják a vendégeket és a személyzetet, így a leszámolás elkerülhetetlen.

A képet még árnyalja egy régi barát (Sam Elliott) érkezése és egy csinos doktornő Kelly Lynch jelenléte, de valójában mindössze annyi történik, hogy Dalton és a rosszak először csak kóstolgatják egymást, majd egyre közelebb kerülnek a nagy leszámoláshoz, ahogy az a 80-as évek akciófilmjeiben történni szokott, csakhogy az akciókoreográfia itt pocsék. Ehhez kapunk még országúti rockzenét, viccesnek szánt egysorosokat – na jó, van, ami tényleg vicces -, és olyan öltözékeket, amiket ma már csak múzeumban mutogatnak. Nem véletlen, hogy a filmet nekifutásból öt Arany málnára jelölték – legrosszabb film, rendező, főszereplő, mellékszereplő és forgatókönyv kategóriában -, és a tervezett folytatást is elkaszálták. Aztán mégis kultuszfilm lett belőle.

Szép lassan, de biztosan jókora rajongótábora lett a filmnek, nyilván azért is, mert rengetegen szerették Patrick Swayze-t, részben azért, mert a film olyan töményen adta vissza ezt a korszakot, hogy az sokakban masszív nosztalgiát váltott ki. És nem kellett komolyan venni – pontosabban nem lehetett komolyan venni. Maga a rendező, Rowdy Herrington (Árral szemben) is azzal védekezett, hogy ő direkt vette viccesre az egészet – tényleg a torokkitépős részt is? -, de ezt fogadjuk némi kétséggel. Persze voltak és vannak,  akik tényleg önmagáért szeretik a filmet, ami olyan területre merészkedett, ahová még korábban senki: elsőként énekelte meg a sokszor lenézett kidobóemberek sokszor fáradtságos munkáját.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu