Hûha, ez egész jó felvetés. Ha elmondom a negatív dolgot, az vajon mindig bûntudatkeltés-e? A válasz erre röviden az, hogy akkor keltek másban bûntudatot, ha nekem magamnak is bûntudatom van.
A múltkor sétáltattam a kutyát, és levettem róla a pórázt, és elbambultam, nem figyeltem, és a kutya már ott rohangált, ahol biciklisek is mennek, és egy kisfiú majdnem nekiütközött. És én tudtam, hogy én voltam a hibás, mert nem törõdtem a kutyával, és nem figyeltem rá; mégis rá lettem mérges és durván megragadtam a bundáját, úgy, hogy szegény kutya nyihogott, és ráraktam a pórázt, hogy rossz kutya vagy, engedetlen, mostantól kezdve arra mész, amerre én akarom!
Ebben a szituációban szerintem pontosan meg lehet fogni a bûntudatkeltés lényegét.
Ha én nem hibáztam volna, hanem odafigyelek a kutyára, akkor eleve nem engedem oda, ahol biciklissel ütközhet. Vagy ha mégis, akkor is látszik rajtam, hogy odafigyelek és igyekszem a kutyát biztonságosan vezetni, egyszerûen gondom van rá. Ilyenkor egyszerûen csak odaszólok neki, eszembe se jut, hogy rossz kutyának nevezzem és hevesen, durván érjek hozzá. Sok kutyással találkozom, és látom, hogy mindenkinek elég, ha csak a nevén hívja a kutyáját, vagy azt mondja neki - Vissza!; nem kezdik el cibálni a kutyát, ha az elfut. Általában én se szoktam, de abban a helyzetben elöntött a méreg. És vajon miért? Mert én nem figyeltem rá, mert tudtam, hogy én vagyok a hibás azért, hogy szegény gyerek majdnem belerohant a biciklivel a kutyába. De a bajt személy szerint a kutya okozta - tehát azonnal vádolni kezdtem: Rossz kutya vagy, engedetlen, mostantól ott megyünk, ahol én akarom! - és visszaraktam rá a pórázt és húzni kezdtem.
Hát, elég botcsinálta kutyatulajdonos vagyok, ami azt illeti, nem állok a helyzet magaslatán, és mivel a saját teljesítményemben bizonytalan vagyok, ezért könnyebb valakire kivetíteni a saját trehányságomat. A nyáron meg kellett mûteni a kutya szemét, na, azzal is egy kisebb cirkusz volt, "felbaszta az agyamat", ahogy szokás mondani, mert ott se akartam magamra vállalni a felelõsséget a kutyáért, és az egész több idegeskedéssel járt, mintha nyugodt és magabiztos lennék, mert tudnám, hogy én mindent megteszek érte, ami csak rajtam áll.
Általában is meg lehet figyelni, hogy ha rossz a lelkiismeretem bizonyos dolog felé, ha nyugtalanít, hogy azzal kapcsolatban nem jártam el tisztességesen, nem tettem meg mindent, ami tõlem telt, trehány voltam, hanyag, gyenge, valamit rosszul csináltam, akkor afelé a dolog felé sokkal több ingerültség van bennem, és sokkal könnyebben vádolok mást, könnyebben másokra hárítom a felelõsséget abban a bizonyos dologban.
Ha viszont valamiben laza és magabiztos vagyok, ha úgy érzem, ez a bizonyos dolog számomra flottul megy, vagy ha nem is vagyok benne profi, de mindenesetre rendkívül érdekel - akkor nem vádaskodok, vagy legalábbis sokkal nehezebben okolok mást a kudarcért, a nehézségért - és magamat sem bántom. Ha valami rosszul sikerült, azon könnyebben túllépek. És akkor egészen biztos, hogy a figyelmem nagy részével a megoldást keresem, a megoldásra koncentrálok, és csak viszonylag kisebb részét fordítom a bekövetkezett kudarcra. A kudarcot idõleges dolognak látom, amin jó lenne mielõbb túlesni; de nem ragadok le annak a végtelenségig való elemzésénél, boncolgatásánál. És amíg a bekövetkezett kudarccal, vereséggel foglalkozom, addig is igyekszem azzal kapcsolatban tárgyszerû lenni, az éppen adott témánál maradni, azt objektíven kezelni, tehát, ismétlem, tárgyszerûen, konkrétan. Vagyis nem általános megállapításokat teszek ("ilyen böszmeséget még egy ország se csinált, mint mi") – hanem konkrét maradok (erre példa Ángyán tényfeltárása, aki egyszerûen felsorolja, konkrétan, hellyel és névvel, amit tapasztalt, de nem tesz megjegyzéseket rá – lehet, hogy magában gondol ilyesmit, de nem mondja ki).
Ezen túl, ha valóban a megoldás érdekel, akkor a probléma konkrét definiálásán túl igyekszem konkrét megoldási tervvel is elõállni.
Namost, mindezekhez képest az õszödi beszédben nem konkrét problémák, tények lettek felvetve, inkább csak általánosságok, nagy vonalakban felsorolva. "Rövid távon nincs választásunk, nincsen B-terv" "Nem mondom meg, mennyi pénzt kell összeszedni" Konkrét megoldási javaslat sem hangzott el azon kívül, hogy fogjunk össze, menjünk elõre, csináljuk és mindenki igyon kurva sok bort.
Az egész beszéd lényege az volt, hogy a beszélõ tudja, hogy nem tudja átlátni a helyzetet, nem tudja, mi a megoldás, nem tudja, ez az egész helyzet hová vezet, úgy érzi, kezd ráomlani a dolog (mármint az ország vezetése), hiába igyekszik; a környezete is szemrehányásokkal illeti, és azt akarja, hogy mindezzel a többiek is tisztában legyenek; hagyják békén, és inkább húzzák az igát, mert négy évig nem csináltak semmit. A jelen helyzetben egyet tehetnek – összefognak; fõ az összetartás, mert ha szétesnek, akkor a bukás azonnali; ha összefognak, még ki lehet húzni valameddig.
A beszélõt valójában nem az ország hosszútávú sorsa motiválja, hanem a csapatérdek, tehát az, hogy a baloldali hatalmi tömb kezében maradhasson a hatalom, õk határozhassák meg az ügyeket, a fontossági sorrendet. És ezen túl a fáradtság, a sikertelenség, a stressz, a rossz lelkiismeret. Aki ilyen lelkiállapotban van, az nyilvánvalóan nem fog pozitív üzenetet közvetíteni, inkább a maga problémáit vetíti ki a környezetére. Semmit sem csináltunk; majd belegebedtünk, hogy úgy tegyünk, mintha csináltunk volna valamit, de nem csináltunk semmit. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Az ilyen megfogalmazásokból egyértelmû, hogy a hallgatóra vonatkozik – valójában te vagy az, aki nem csináltál semmit. Mert mi itt néhányan, akik körülüljük az asztalt, majd megszakadunk, ti meg lestek, mint Jani a moziban. "De hölgyeim és uraim! Ez egy pár száz embernek, meg a családjának, meg az ismerõsének a problémája, a miénk. De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebbõl olyan kurva jól meg lehet élni. Mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezõnek lenni. Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket oldani. Egyébként pedig épp az az elmúlt négy évnek a tapasztalata, épp az Horn Gyula kormányzásának tapasztalata, hogy nem abba szoktak belebukni emberek, hogyha valamit csinálnak, meg ha nem csinálnak. A francba is, mibe is akkor? El kell indulni. Tudni kell, hogy mit akarunk csinálni. kollégiumok épültek ebben a nyüves országban végre újra. Errõl szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkbõl lesz kerületi polgármester, mégis hány darab helyettese lesz." – értsd – nektek csak ez fontos, csak felmarkoljátok a lóvét.

Azt mondod, Gyurcsány tudta, merre kell menni. De hiszen pont azt magyarázta a beszédben, hogy nem tudja õ sem. "Nincsen tovább, nincsen. Nem tudunk még hetekig elemezni, gyerekek, nem tudunk."
Ami Orbánt illeti – Orbán ember és nem sátán. Az viszont biztos, hogy olyan hatalma van, amilyen hatalma ebben az országban nincs másoknak; és én azt gondolom, hogy ezt a hatalmát nem emberektõl kapta és nem emberi tehetség révén szerezte meg, hanem ezzel a hatalommal a szellemvilág ruházta fel. Én ezt gondolom, és ha így van, akkor hiába izmozol ellene; ez ellen se siránkozás, se vádaskodás nem segít.

Ami pedig Magyarországot illeti – egyáltalán nem sötét és elmaradott hely, hanem pont fordítva; ez a világon a legvilágosabb hely. Cseh Tamás úgy mondta: Magyarország Európa lichthófja; a lichthóf jelentése pedig fényudvar, ugyebár. Ide esik a legtöbb világosság, pont ide.