A nyomorultak az egyik legtöbbet játszott musical a világ színpadain – nem csoda: a romantikus szál mellett még mondandója is van. Csakhogy nem kis feladat egy ilyen nagy szabású művet filmre vinni.
Tavaly a legjobb forgatókönyv díját nyerte Velencében az Alpok. Titka egyértelműen a megfejthetetlenség...
George története mesébe illő: a skót focista találkozik egy amerikai lánnyal, aki éppen európai körúton van. A lány szép, George sikeres, így aztán minden adott a bulvárlapokba illő kapcsolathoz. A Kispályás szerelem azonban az után kezdődik, hogy minden elromlott.
A keresztelő nem egy finom kis lányregény: a megtörtént esetet feldolgozó film egy barátság és két sors szégyenletes története.
A gyilkos médium ezoterikus krimit kínál – főleg a plakát alapján – de aki erre vár, az nézzen inkább a Buffy-t vagy 13-as raktárt, mert a filmnek ezen vonulata eléggé vékonyka.
Lehet-e jó fiú egy rossz fiúból? Dönthet-e egy játékfigura a saját sorsáról? Dönthet-e bárki a saját sorsáról? A Rontó Ralph ennek jár utána – persze véresen komolytalanul.
Nem könnyű filmesnek lenni. Elég nehéz szakma, ráadásul néha azt gondolják az alkotók, hogy a trendeknek kell megfelelni – amelyek persze változnak, ahogy fú a szél. Így aztán gyorsan kell cselekedni – és jól be kell lőni a megcélzott fogyasztóréteget.
Woody Allen egy ideje felhagyott a new yorki neurotikusokra, pszichoterapeutákra és -patákra alapozón filmjeivel. Végigturnézta már szinte egész Nyugat-Európát – forgatott Barcelonában, Párizsban Londonban, és az is biztos volt, hogy az olaszokat sem kerülhette el a végzet. A sejtés bejött: a Rómának szeretettel az olasz fővárost pécézi ki úgy, hogy közben nem az olaszok, hanem az ott élő/turistáskodó amerikaiak a főszereplők. És ebben a filmben újra feltűnik a rendező is – természetesen magának osztva a legabszurdabb helyzeteket.
Egy nárcisztikus kalózkapitány – sőt: Kalóz Kapitány – és hibbant bandájának ámokfutása az Év Kalóza díjért. Mindezt 1837-ben.
Oaz Yakin eddig hat filmet jegyez, elég változatos stíluskavalkáddal. Mindnek ő maga írta a forgatókönyvét, pedig örök szabály, hogy néha nem árt egy külső szem. Most is ez a helyzet.
A díjat, amelyet európai Oscarnak is szoktak hívni, 1988-ban alapították, és az Európai Filmakadémia minden évben, több mint tíz kategóriában osztja ki.
"…De legalább nem volt hosszú…"-mondják kifelé menet, és ez nem jó jel. Meg az sem, hogy ha a legkomolyabb jelenetek közben hangosan röhög a közönség.
Lauren szereti Tuckot. Nem, mégsem. Lauren szereti Franket. Nem, mégis Tuckot. Nem, mégis Franket. Mellesleg egy német gengszter bandája is zavarog össze-vissza. Röviden ennyi a Kémes hármas. Hosszan sem sokkal több.
Az S.O.S. szerelem olyan, mint egy rosszul sikerült spin-off: volt egy viszonylag élvezhető film, az alkotók pedig úgy döntöttek, itt az ideje lehúzni róla egy második bőrt is. Most is az történt, mint ahogy az lenni szokott. A második film nem egy nagy durranás, hanem egy halk pukk. Vagy inkább egy alattomos szellentés: mindenki tudja, hogy bűzlik, de a másikra mutogat.
Ha azért akarod elvinni a gyereket a filmre, mert előzetesen azt olvastad, hogy a Diótörő balett adaptációja, akkor inkább el se indulj.