Egy ütős filmzenealbum már önmagában is időtálló produktum lehet, azonban több neves filmesztéta is váltig állítja: olykor nem árt, ha emellé úgynevezett „jó film” is társul. Lássunk néhány emlékezetes példát arra, amikor ez utóbbi tényező terén hiányosságokat véltünk felfedezni!
A Sex Pistols érdemeit mindenki ismeri, akinek zenei műveltsége túlmutat a Rock Classics-válogatáslemezeken: egyetlen albummal elindították a british punk mozgalmat, és az Egyesült Királyság társadalmi és politikai káoszának szimbólumává váltak. A zenekar privát sztorija azonban kevésnek bizonyult egy komplett minisorozathoz.
Milyen film készült volna Terminátor címen, ha James Cameront gyerekkorában fejen találja egy lengőteke? Milyen grafikával operált volna a Transformers, ha Michael Bay az ököritófülpösi falunapok költségvetéséből forgatja le? Mennyire üresítette volna ki tudatunkat a Bosszúállók, ha az alkotók valamelyike kitalálja, hogy Grimm-mesehősök szélütött verziójával helyettesítsék őket? Az Asylum stúdió tevékenysége nélkül sosem kaptunk volna válaszokat ezen létfontosságú kérdésekre.
Vámpír Ági és Sinter Zoli, Gollam Gabi és a bézbózütős Jóska gyerek, Aranka és a mágnesp#@& francik*rva – csak néhány azon halhatatlan karakterek közül, akikkel a Mónika Show médiatörténelmet írt. A fogászati kezelések és a modern divatirányzatok bojkottjára felesküdött vendégkollektíva most visszatér, az RTL Gold ugyanis újra műsorra tűzte a legendás kibeszélőshowt. Mi pedig ezúttal egy klasszikus epizód erejéig újra elmerültünk feneketlen mélységeiben.
Folytatjuk azon gyerekműsorok bemutatását, melyek nélkül a 30-40-es korosztály körében ma ismeretlen jelenség lenne a kényszeres tikkelés, és illetve titkon jóval kevesebben szoronganának attól, hogy búvártappancsos cirkuszi törpék akarják őket betűlevesbe fojtani. Következzék újabb három produkció, mely jobban traumatizált minket kisiskolásként, mint a ránk erőltetett kantáros nadrág.
A változás szele jó három évtizede a magyar szinkronon is érzékelhető volt: míg korábban még a fahangú VHS-narrátorok is „a kutyafáját”-ként interpretálták a „fuck you”-t, a magyar szövegek hirtelen a Ganxsta Zolee-szerzemények előfutárává váltak. Ezt pedig részben Schéry András műfordítónak köszönhetjük, akinek néhány szófordulata már jóval a Ponyvaregény előtt is klasszikussá érett.
„Mi lesz a következő, amit elvesznek tőlünk? Az ivóvíz?!” – fakadhattak ki a Barátok közt-rajongók, mikor az RTL Klub közel egy éve bejelentette, hogy nem készül több epizód az 1998 tartó sorozatból. A csatorna azóta belátta: ezen elvonási tünetekre nem létezik metadonkúra, így az RTL Gold újra képernyőre tűzte a Berényi klán kalandjait. Mi pedig újra szemügyre vettük a legenda születését.
Az este nyolc előtti műsorsávban a Magyar Televízió csőstül ontotta az olyan műsorokat, amelyek alkalmasak voltak rá, hogy hatásukra a kisiskolás korosztály megálljon a fejlődésben.
A Három kívánság a mai napig sztenderd beszédtéma a 30-as, 40-es korosztály körében, jóllehet ezen dialógusokat nem annyira a nosztalgia, mint inkább a válogatott traumák kibeszélése iránti vágy generálja. Ami nem csoda, hiszen ez a műsor az volt anno a gyermeki pszichének, mint ami a Dunakavics nagyanyánk műfogsorának.
Bár a 80-as évek kvízműsorai többnyire fel tudtak mutatni valamiféle kulturális értéket, hatásukra a korabeli tinédzsereket is gyakran gyötörték reumás panaszok és vizelettartási problémák. Joggal reménykedtünk hát abban, hogy a rendszerváltással érkező nyugati áramlatok fiatalos lendületet adnak a műfajnak, ám sok esetben az agyhalált hozták el.
A hokimaszkos dumafranciról, Jason Voorheesről egy dolog biztosan elmondható: hobbiján kívül az égvilágon semmi nem érdekli, egy féléves Ezermester-előfizetés legalább annyira haszontalan szülinapi ajándék számára, mint egy lakkozott kesztyűsbáb-kollekció.
Robert De Niro minden, csak nem egykaptafás színész, talán ennek is köszönhető, hogy évtizedekig cserélődtek magyar hangjai.
Mint tudjuk, az Asylum stúdió egy (nem) komplett életművet épített fel arra a koncepcióra, hogy legyártotta élvonalbeli hollywoodi filmek szélütött döbbenetremake-jét. Törökországban mindez már a 70-es években is bevett gyakorlat volt.
Észak-Korea nem véletlenül nem indít versenyzőket nemzetközi filmes kvízeken, hiszen még olyan idézetek forrását sem tudnák megnevezni, mint a „puska kellett volna ehhez a melóhoz.” Hogyan történhetett meg mégis, hogy a rohadt imperialista Godzilla átívelt a felaknázott határokon, és legyárttatta saját klónját?
Vajon melyik 90-es évekbeli sorozat terhelte le jobban a magyar lakosság pszichéjét? Döntsön az olvasó!
Ha létezik vitathatatlan dogma, az a „régen minden jobb volt.” A hétfői adásszünet ifjúságát pl. fényévekkel nívósabb életvitel jellemezte, mint a Z-generációt.
Bár a szőrszálhasogató bakivadászok 28 éve nem tudnak napirendre térni afölött, hogyan ragasztotta vissza Andy Dufresne az ominózus Rita Hayworth-plakátot, A remény rabjai a mai napig a legnagyobb közönségkedvencek egyike.
Gyermekkorunk egyik megkerülhetetlen kedvence egy komplett generációval szerettette meg az autófényezést és a kerítésfestést. Ugyanis a célközönség zokszó nélkül elhitte, hogy ezek által elsajátíthatja a karate alapjait.
Ki az a James Cameron, és hogy merészelt Terminátor 2 címmel filmet csinálni, amikor már 1989-ben napvilágot látott egy hasonló produkció? Igaz, ennek címszereplője – ha volt ilyen egyáltalán – nem a Skynet ellenlábasait, hanem a nézők szürkeállományát pusztította.