Ferzan Ozpetek, a mára szinte teljesen olasszá lett emigráns török rendező az egyik utolsó nagy mesélője a film világának. Kevesen tudnak ma már úgy, olyan természetességgel mesélni apró kis történeteket, mondjuk egy színészi álmokat kergető pékről, hogy abban azért simán benne van sok minden más is, mint például történelem, politika, homoszexualitás, hazaszeretet és honvágy, valamint báj, humor és bölcsesség.
Castro Kubája a végnapjait éli, a Buena Vista Social Club tagjai is már inkább odafent zenélnek, Havanna és az idilli, trópusi ország pedig lassan újra visszazökken a "rendes" kerékvágásba: a gazdag Amerika bűnös és unalmas üdülője lesz ismét. E hét kisfilmből álló szkeccs arra tesz -sikeres- kísérletet, hogy megmutassa, milyen ma ez a város, milyen emberek lakják, milyen a szaga, színei, hangulata.
Martin Luther Kingnek volt egy álma, melynek megvalósulásáért egy jámbor lelkész szelíd eszköztárával próbált meg küzdeni. Voltak azonban olyan afro-amerikaiak, akik hasonlókat álmodtak, ám érte már sokkal radikálisabb fellépéssel vették fel a harcot. Róluk szól ez az archív töredékekből és kortárs kommentárokból összefűzött svéd dokumentumfilm.
A színészként, forgatókönyvíróként és rendezőként is tevékeny Philippe Le Guay egyik kedvenc témája a pénz és az egyén viszonya. Az élet ára című korábbi filmjében egy fösvényt tanít meg az élet valóban helyesen bánni a pénzzel, a Szerelem a hatodikon-ban pedig egy dúsgazdag bróker értelmezi át sajátosan a társadalmi mobilitást, egy váratlanul beköszönő szerelem miatt...
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a politikusokat valahonnan az égből pottyantották közénk, őket nem anya szülte, és nem közülünk kerültek ki – mi tagadás, erre sokuk rá is játszik. Pedig éppen olyan emberek, mint mi, esznek, isznak, szeretnek, végzik a dolgukat, legyen az bármi is, de mindig államérdekből. Egyikük hétköznapjaiba pillanthatunk be ez alkalommal...
Bár a történet Argentínában játszódik, s e filmet is sokan emlegetik valamiféle "argentin új hullám" egyik darabjaként, a Nyitott ajtók, ablakok mégis inkább az európai művészfilm lírai, például a svéd Bergman, a svájci Tanner, vagy a francia Resnais által fémjelzett hagyományaiból táplálkozik.
Még véletlenül sem szeretném vérig sérteni a curling hazai szubkultúrájának tucatnyinál semmiképpen nem népesebb hazai táborát, de azt azért ők is belátják, hogy ennél kevés nevetségesebb sportág létezik a Földön. Ennek megfelelően a curlingezőkről is nehéz komolyan mesélni, így nem lehet meglepetés, hogy a norvég Ole Endresennek sem sikerült...
Természetesen a filmben mindössze egyetlenegy szaunát láthatunk, méghozzá azt sem Párizsban, hanem a helyén, valahol Lappföldön. Tehát ennek a Szauna Párizsban című filmnek valami másnak kell lennie... Valami nagyon másnak, és ebben nem is kell csalódnunk: itt tényleg minden nagyon más.
Amikor a Miért éppen Alaszka? című remek tévésorozat egyik epizódjában a főszereplő barátját halálra sújtotta egy Földre zuhanó műhold, akkor azt hittem, ennél bizarrabb fordulat nem juthat eszébe forgatókönyvírónak. Hogy mennyire tévedtem, arra bizonyíték az argentin Sebastián Borensztein Kínai, elvitelre című filmjének nyitójelenete, és akkor a folytatásról még nem is szóltam...
Ha Párizs kapcsán szerelemről beszélünk, az olyan, mint kirándulni a Normafához... Unalmas, közhelyes, a könyökünkön jön ki. Rengetegszer megtettük már e köröket, s úgy tűnik, minden el is mondtunk már róluk. De a közhelyek mindig örök igazságokat takarnak, melyeket ügyesen alkalmazva, mindig frissen, az újdonság erejével hatnak. Ha Párizs, akkor biztosan szóba kerül a szerelem, mint ahogy ezredszerre is szívesen sétálunk egyet a Normafánál...
Mielőtt még gyorsan továbblapoznánk, szögezzük le frissiben, hogy ez A Kilimandzsáró hava nem az A Kilimandzsáró hava. A francia Robert Guédiguian filmjének köze nincs Hemingwayhez, a nagy vadász-íróhoz, ha csak abban nem, hogy ő szintúgy mesteri módon ötvözi a mély morális problémákat felvető, őszinte hangú realizmust az idealisztikus eszmények romantikájával.
A lengyel Lech Majewski filmje tulajdonképpen nem más, mint idősebb Pieter Bruegel Krisztus keresztútját ábrázoló, hatalmas tablójának stilisztikailag aprólékosan hű, vizuálisan megkapóan érdekes tartalmi elemzése. A nézőt szinte beleviszi a képbe, körbevezeti és hagyja elmélyülni benne.
Azt írja a NY Times kritikusa erről a 2010-ben Velencében meglehetősen körülrajongott spanyol romantikus horror-komédiáról, hogy "Briliáns. Bizarr. Káprázatos és teljesen tébolyult.". Egy ilyen tekintélyes orgánum nyilván nem téved, mint ahogy Velencében sem dobálják oda bármihez a nemesfém oroszlán szobrocskákat, én azért mégis azt mondom, hogy ebből a lelkendező megállapításból legfeljebb a második és a negyedik állja meg a helyét. De főleg a negyedik...
Szegény Nannerlre duplán járt rá az a bizonyos rúd, hiszen nem elég, hogy kisöccse a zeneirodalom valaha született legnagyobb zsenije, ezért nyilvánvaló zenei tehetsége sosem kaphatta meg az amúgy méltó figyelmet, ráadásul még nőnek is született, ami abban a korban még másodosztályú dolognak számított. Fiktív életrajza így egyszerre feminista példázat és romantikus dráma, ám sajnos egyiknek sem elég erős…
Mia Hansen-Løve harmadik játékfilmjében arra a közhelyre igyekszik rácáfolni, mely szerint az első szerelem csak amolyan könnyű, súlytalan, érzelmi "nyári zápor", mely úgy megy, ahogyan jön, mégha közben jól el is ázunk benne. A Viszlát, első szerelem című film hamvas, üde ifjú hősnőjének példája legalábbis éppen ennek ellenkezőjére utal.
Ha én lennék a filmes oktatás tótumfaktuma, orákuluma és reformátora, akkor csak az kaphatna filmrendezői diplomát, aki vizsgamunkaként leszállít egy épkézláb, működőképes, kevés szereplős és kicsi költségvetésű, amolyan "minimalista" thrillert. A megtanulható filmes alkotói tudás ugyanis azonnal kitűnik ebben az alaposan körüljárt műfajban. Ebben a tekintetben Johan Sturm és Johan Lundborg A folyosó című munkája dicsérettel megfelelt.
Mi felnőttek, ahogy felnőtté válunk, valamit nagyon csúnyán elfelejtünk. Mindent túlbonyolítunk, törvényekkel és rendeletekkel szabályozunk agyon, olykor felelőtlenül szabadjára engedünk, máskor viszont indokolatlan szigorral kötünk gúzsba. Pedig egymás közti kapcsolataink normalizálásához talán elég lenne csupán gyermekeinkre figyelni: ők még ösztönösen tudják a helyes utat.
"A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló!" – mondta annak idején a neurotikus Rockköltő, aki ma már ugyan vállalkozásban űzi a hittérítést, de ebben feltétlenül igaza volt. Csak az oktalan ostobák gúnyolják azokat, akiket messzire repít mélyen vallásos meggyőződésük. Nem véletlenül tekint a katolikus egyház szentjeire tisztelettel szinte minden más vallás követője. A bajok sem a szentekkel, hanem elvakult követőikkel kezdődnek...
Mélyen egyet tudok érteni tanult kollégámmal abban, hogy én is csak a legritkább esetben tudok nevetni vígjátékon, mivel elvétve ütközöm e műfajból valóban vicces darabba. Ahogy Csejk Miklós járt a 2 nap Párizsbannal, úgy jártam én is a folytatással, mely ezúttal a 2 nap New Yorkban címet kapta a keresztségben. Olykor szolidan mosolyogva, máskor azonban vinnyogva, sőt öblösen felhorkantva röhögtem Julie Delpy újabb multikulti ökörségén.
Ha egy film temetéssel kezdődik, és vígjátékra ültünk be a moziba, akkor tízet teszek egy ellen, hogy esküvővel fog végződni. Esetleg gyerekszületéssel, de inkább esküvővel. Erre nem cáfol rá az ifjú francia Martin Valente sem harmadik filmjében, amit viszont eddig legalább hetvennégy különféle korábbi verzióban láthattunk már...