A 2011-es Titanicon, a fesztiválozó közönség körében igen zajos sikert aratott a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című abszurdba hajló komédiája, nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül. Legfeljebb annyival egészíteném ki, élve a kézenfekvő szófordulattal, hogy jó kis film ez, de csak hajszál híján.
A hajdani dán filmklubvezető, Mikkel Munch-Fals, afféle északi Tarantinóként, első filmjébe összesűrített mindent, amit egy amolyan skandináv művészfilmek bemutatására specializálódott filmklubban magába szívhat az ember: a Kedves szomszédban van pszichológia, brutalitás, intellektualizmus és bornírt humor, valamint explicit szexualitás.
Amire a Sátántangóban még mindenki csak várt, aztán ami a Werckmeister-harmóniákban végül meg is érkezett, az A torinói lóban véglegesen eltávozik. Tarr Béla gigantikus lételméleti trilógiájának utolsó része visszavonhatatlan leszámolás a művészettel, a filmmel és a mozival, egyáltalán az értelmes emberi léttel.
Ez a Pál Adrienn című film olyan, mintha gyerekkorunk kedvenc Barátom, Boncáját felnőttkorunk kedvenc Aki Kaurismakija forgatta volna újra. Ráadásul még hosszabb is majd fél órával, mint kellene, ám mégis azt kell mondanom, hogy Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmje is éltető, friss fuvallatként hat a honi filmgyártás dohos, romlott levegőjében.
Vicces dolog egy ördögűzéssel foglalkozó filmet úgy hirdetni, hogy megtörtént események alapján készült, hiszen ehhez legalább két, valóságban is létező dolog szükséges: egy katolikus pap, aki az ördögűzés rítusát végzi, valamint az ördög, akit ki kell űzni az ideiglenes állomáshelyéül választott porhüvelyből. Na most, papok léteznek, itt élnek közöttünk…
A filmes világban a producer általában minden dolgok legfőbb tudója, ő a kezdet és a vég és az őseredő. Ha ő nincs, nincs film sem, hiába van zseniális ötletek birtokában az író, vagy a rendező. A dán/francia Mia Hansen-Løve, az ismert francia filmproducer, Humbert Balsan tragikus öngyilkossága kapcsán arról elmélkedik filmjében, ha meghal a producer, mi lesz a filmmel és mi lesz a családjával…
Amire már nincsenek szavak, azt dalban, táncban próbálja megfogalmazni a mai napig is működő, hírhedt észak-koreai koncentrációs-tábor, Yodok néhány menekültje. A próbálkozásról a lengyel Andrzej Fidyk, norvég segítséggel készített megrendítő erejű dokumentumfilmet.
Nincs a világon talán még egy olyan óriási szimbolikus erővel bíró, emberkéz alkotta építmény, mint az isztambuli Boszporusz-híd. Nemcsak két kontinenst köt össze, hanem két eltérő, sokszor ellentétes kultúrát is. A török Asli Özge, a hídon megszokott állandó dugóban vánszorogva, három tipikus mai török életsorsot mutat be filmjében.
„Arcok, emberi sorsok, érthetetlennek látszó döntések és kilátástalanság mélysége tárul fel a filmben. A vásznon keresztül olyan közel kerülnek hozzánk ezek az emberek, hogy sorsuk elgondolkodtat és cselekvésre ösztönöz mindannyiunkat. Csak ezután merül fel bennünk a kérdés: de mit lehet tenni? Mit kell tenni?” (Szekeres Csaba, a film rendezője)
Ugyanaz a mocsok megy Törökországban is, mint nálunk és bárhol máshol a világban: ha egyszer egy politikusnak szívességet teszel, utána a legjobb, ha úgy teszel, mint a távol-keleti legendabéli három majom. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit és nem is mondtál semmit.
A 2010-es cannes-i filmfesztivál megtörtént eseményeket feldolgozó Nagydíjas alkotása bizonyságul szolgálhat azok számára, akik a vallásos hitet elavult babonának, elmaradott társadalmak ópiumának vagy szimplán csak a valóságot elfedő önhipnózisnak gondolják: a kilencvenes években játszódó film szerzetesei a legmagasabb erkölcsi minőségű emberi életet élik meg Algéria hegyei között.
A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje nyerte el az Arany Pálmát a 63. cannes-i filmfesztiválon. A zsűri, ezzel a sokakat meghökkentő döntésével vagy a spiritualizmus és a képek atmoszférateremtő ereje iránti affinitását bizonyította, vagy csupán salamoni döntést hozott: az a film kapta a fődíjat, amely egyetlen ízében-másodpercében sem emlékeztet semmire, mit manapság általánosan filmnek szokás tartani.
Juliette Binoche nem véletlenül kapta a Hiteles másolatban nyújtott alakításáért a 23. cannes-i fesztivál legjobb női alakításáért járó díját, hiszen a napnál is világosabb, hogy ma a mozivásznon és a képernyőkön nem lehet nála magától értetődőbben és természetesebben viselkedő színésznőt látni. Annyira kerek egész "nőci", hogy egész egyszerűen meg lehet zabálni!
A képregényfilmek általában azon buknak meg, hogy mindent meg akarnak mutatni, még azt is, ami a képregények sajátos, töredezett narratívájából természetszerűleg kimaradt. Edgar Wright a Scott Pilgrim a világ ellen című filmjének padlógáz-tempójával és ügyesen alkalmazott effektjeivel ezt a problémát ugyan sikeresen megoldja, a tartalom pedig olyan, amilyen.
García Márqueznek A szerelemről és más démonokról írt regénye, már csak a szerző irodalmi Nobel-díja miatt is magasan jegyzett mű, mégsem ezért, hanem sajátos, látomásos nyelvéért-világáért nehéz/lehetetlen megfilmesíteni. Hilda Hidalgónak sem sikerült, annak ellenére, hogy fontos dolgokat sikerült megragadnia.
A vita nélkül korszakalkotó Tron második részére több mint negyed évszázadot kellett várni, ám eközben a világ fénysebességgel száguldott előre. Az újrázás kívülről még nagyjából korszerűnek néz ki, belülről azonban nemhogy helyben topog, még vissza is lép: A Tron: Örökség csupán klisékből összetákolt, fájdalmasan középszerű, semmi kis Disney-mese.
Az olasz Luca Guadagnino kissé túlzottan művészieskedő "thriller-drámájában" egy gazdag milánói családot von be a néző figyelem-körébe több-kevesebb sikerrel, hogy a családtagok sorsán keresztül demonstrálja a klasszikus olasz nagypolgárság széthullását.
Akik odafigyeltek nyelvtanórán, azok tudják, hogy nemcsak mi, magyarok vagyunk egyedül nyelvünkben Európában, van egy kis nép, akik a Pireneusok lábainál, Spanyolország észak-keleti csücskében élnek és még nálunk is magányosabbak, nyelvük nem áll rokonságban senki nyelvével. Általában csak akkor hallunk róluk, ha hírhedt porszívónevű terrorszervezetük felrobbant valahol valamit. A baszkok pedig kedves emberek. Például fura hangszereken zenélnek furcsa zenét.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a román filmgyártás dúskál anyagi javakban, mégis évről-évre markáns, határozott hangú alkotások születnek a szomszédunkban. Az új román film esetében fokozottan igaz a tétel: a pénztelenség kreativitást szül. Vagy éppen fokozott elmélyülést, mint az Ünnepek után című, látszólag banális történetet feldolgozó filmben.
Pozsgai Zsolt író-rendező darabját, melyben a sopronkőhidai börtönben raboskodó Mindszenty bíborost Jávor Pál, a színész faggatja fontos dolgokról, több mint tíz éven át játszották színpadon, sikerrel. Ez a film kísérlet a darab mozgóképes feldolgozására, ami ha másként nem is, annak dokumentációjaként mindenképpen megállja helyét.