Mary Shelley és Saint-Exupéry egyaránt adhatná a film mottóját, mert tényleg igaz, hogy mindkettejük főműve arról szól, ha már megcsináltad a tüzet, tartsd is a hátad.
Az e havi meglepetésfilm egy elsőre megfoghatatlannak tűnő (pedig van mit fogni rajtuk, hö-hö) spanyol kuszaság, valójában viszont egy alaposan kitalált, megírt és megrendezett dráma. Vagy vígjáték. Vagy mindkettő.
A vagyonőrök James Bondja bepróbálkozott egy olyan akciófilmmel, ami mintha mondani is akarna valamit, de mivel nem értette, mérgében mégis inkább felrobbantotta az egészet.
Napjaink egyik legtehetségesebb magyar rendezője egy tőle elfogadhatatlan filmet tett le az asztalra.
Nem klasszikus értelemben vett kötelező darab, de számunkra mindenképpen az. Az év egyik legjobb akciófilmjét a magyar Antal Nimród rendezte Amerikában.
Kérdés, hogy lehet-e akkora kult-státusza egy mesemárkának, hogy elvigye a bulit, különben újfent egy olyan trilógiába fogtunk bele, amely sosem teljesedik ki.
Semmi okunk visszafogottnak maradni: az Eredet az év, de talán az évtized legjobb filmje. Talán még több.
Sosem lájkoltam még valamit, ami ennyire élvezhetetlen, de ez van, amikor a cél szentesíti az eszközt. Egy film, aminek nem a címe a legrosszabb.
Fegyverek és hullák helyett a vihar utáni csendről, kifejezetten női szemmel. Balkán-fanatik nézők előnyben.
Csiszolatlan gyémánt effektus: Alexis Alexiou szemmel láthatóan zseni, elmeháborodott filmje szinte Gondryt idézi, de azért könnyen fut bele túlzásokba. Görög pszicho, bazi nagy büdzsé nélkül.
Lionel Baier kellemetlen helyzetet teremt, amikor egy kritikust helyez filmje középpontjába, hogy a teremben ülők jól megrágják kétszer is, mielőtt kiköpik magukból azt a recenziót. A fagyi visszanyal.
Klasszikus coming out problémát cibál Bohdan Slama, s ez lehetne nagyon tanulságos is, de inkább csak unalmas.
Párhuzamos történetvezetés, lassan bontakozó konfliktusháló, döntéshozás az utolsó pillanatban - ezekkel operál a 28 éves francia rendezőnő első filmjében, aminél lesz azért még jobb is.
Az Alkonyat-generáció Pomádéja is lehetett volna, ha lenne benne legalább egy jó dal, vagy egy színésznő, vagy bármi, ami komolyan vehető. De nincs.
11 éve már, hogy Jason Biggs először vizsgált meg tüzetesebben egy tál süteményt anyja konyhájában, s ágyazott meg ezzel az Amerikai pite a 2000-es évek tinikomédiáinak merész, egyben mérhetetlenül tulok vállfajának. Lassan viszont ki kéne mosni azt a lepedőt.
Helyenként megragadóan írja újra a klasszikus mondát Ridley Scott Robin Hood-adaptációja, nagy kár, fuldoklunk a pátoszban, miközben mesehősök hadakoznak nácira mázolt franciákkal.
A Nem vénnek való vidék után Az út című McCarthy-regényt is filmre vitték, amivel mindenki jól jár, furcsa módon még a néző is. Már aki nem fél belesni mindabba, ami az emberiség után jön.
Hangulatfüggő, hogy elnézünk-e a Vinyannak egy-két logikátlanságot és hatásvadászatot, vagy ketrecbe zárva a fanyalgó megmondó ember státuszát belátjuk, hogy azért egész jól szórakoztunk rajta.
Mondhatnánk, hogy Hallström filmjei általában ilyen menthetetlenül romantikusak, de azért ez már egy másik kategória. Olcsó, lealacsonyító, gejl.
A hatvanas években az angol úri nőnek készülő úrilányok sem vágytak másra, mint a legtöbben. Szabadság, szerelem, Párizs. És semmiképp nem az iskolai egyenruha.