2022 legnagyobb csalódásai és legkellemesebb meglepetései a PORT.hu kritikusai szerint

Ahogy tavaly, úgy idén sem a legjobb vagy a legrosszabb produkciókat listázzuk, hanem azokat, amelyek így vagy úgy, de rácáfoltak az elvárásainkra. Íme, a filmek, sorozatok vagy tévéműsorok, amelyektől többet reméltünk, és azok, amelyeken meglepően jól szórakoztunk.

Vajda Judit

Csalódás: David O. Russel és George Miller 

Az év legnagyobb csalódása a moziban számomra az volt, hogy

két kiváló veterán rendező, David O. Russell és George Miller is valami elképesztően sz*r filmmel jelentkezett – amiktől pedig sokat vártam,

főleg a Russell-féle Amszterdamtól. Az előzetese alapján azt gondoltam, hogy valami olyan zseniális őrületet fogunk látni, mint amilyen az Amerikai botrány volt: azaz a rengeteg kiváló színészből álló sztárgárda előad egy olyan zseniális szatírát, ami valós eseményeken alapul, de természetesen át van folyatva a direktor zsenijén. Nos, nem ez történt.


Az Amszterdam egy

gyermeteg és teljesen érdektelen valami

(utóbbi jelző azért is meglepő, mert egy bűnügyi történetről van szó), amiben a remek színészek csak csetlenek-botlanak, így még kínosabb az egész. Az egészen elképesztő Mad Max – A harag útja után az új George Miller, a Háromezer év vágyakozás is nagyon érdekelt, főleg, hogy olyan sztárok játszanak benne, mint Tilda Swinton és Idris Elba. Hogy ez a film miért volt szintén végtelenül kínos, azt ebben a cikkben részleteztem.

 

Meglepetés: Magyar produkciók 


Ami pedig a kellemes meglepetéseket illeti, idén az volt számomra a legváratlanabb és legörömtelibb eseménysor, hogy annak ellenére, milyen mostoha állapotok uralkodnak a magyar filmgyártásban, és szabad szemmel jól látható anyagi támogatást csak az Elk*rtuk- és Most vagy soha!-szerű kurzusfilmek kapnak,

nagyon sok kiváló magyar produkció készült, egészen kevés pénzből

– ami viszont egyáltalán nem látszott meg rajtuk. Nagyon szerettem a Kilakoltatás, a Szelíd, az Együtt kezdtük, a Nyugati nyaralás és a Larry című alkotásokat, s habár az én szívemhez nem találtak utat, de igen igényes volt még Az unoka, A játszma, a Szia, Életem!, a Magasságok és mélységek és a Veszélyes lehet a fagyi is (az Átjáróházat sajnos még nem láttam). /Vajda Judit/

 

Svébis Bence

Csalódás: az X-akták (hiánya) a Disney+-on 

Mielőtt nyáron elstartolt Magyarországon a Disney+, még csak találgatni lehetett, milyen katalóguscímeket kapunk az induláskor. Kétségtelen, hogy hatalmas mennyiségű film és sorozat érkezett akkor, ami azóta is frissül, ám van egy, ami még mindig fájó, lüktető tüske a körmöm alatt. Az X-akták ugyanis úgy került fel a Disney+-ra, mintha ott se lenne. Olyan, mint Mulder húga: nincs jelen, de az emléke folyamatosan kísért. A streamszolgáltató indulását megelőző találgatások egyik húzócíme volt az X-akták, aztán kiderült, amit kapunk, az amolyan hoztam is meg nem is:

felkerült az utólag készített, meglehetősen ellentmondásos 10. és 11. évad, valamint a két mozifilm (mondjuk, legalább mindegyikhez van szinkron).

Aztán ezzel mit kezdjen bárki is?! Aki nosztalgiázni szeretne, annak pont nem ez kell, aki meg most ismerkedne az FBI titkos ügyeivel, egy mukkot sem ért belőle az első kilenc évad nélkül. Ráadásul egy olyan szériáról van szó, amit nem játszanak agyon a tévéadók, sőt, nem is tudom idejét, mikor tolta le bármelyik csatorna egyben az egészet. Biztató jelek ugyan vannak, hiszen sorjában élesedik a magyar felirat – bár egyelőre nem nálunk – a korábbi évadok alatt, ami azt mutatja, előbb-utóbb talán hozzánk is felkerül a teljes széria. És remélhetőleg Rékasi Károly és Náray Erika (esetenként Györgyi Anna) hangját is megkapjuk.


Meglepetés: Robert Eggers szatirikus humora Az Északiban

A boszorkány és A világítótorony kifinomult horror-esztétikája után a rendező egy olyan filmmel állt elő, ami mintha távol állna attól csöndes elmélkedéstől és megrendítő reflexiótól, amit megszokhattunk tőle. Az Északi azonban több mint elsőre látszik: közel két és fél órányi vériszamós szatíra, amiben Eggers kifinomult eszközei a felszín alatt rejtőznek.

Minden harsány és jócskán túl van tolva, de annyira, hogy az már iróniába fordul át.

Ha pszichedelikus utazás, akkor szürrealista téboly, ha csatajelenet, akkor annyi vér ömlik, mint egy kegyetlen slasherben, miközben akciófilmes klisékből sincs hiány. Ahogy a fantasy-közhelyek is megállíthatatlanul burjánzanak benne (naná, hogy A kardot egy zombiharcos őrzi). A végső összecsapás pedig hol máshol történne meg a jó és a gonosz közt, mint egy hömpölygő vulkánnál. A vikingek pedig pont úgy néznek ki, és úgy viselkednek, ahogy azt évtizedek óta megszoktuk a filmekben. Eggers azonban végig játszik a nézővel, színes karneváli kavalkádra invitálja a fekete-fehér A világítótorony után, és mindent bevet, hogy megszolgálja az uszkve 100 milliós büdzsét. Mindent, de elsősorban a szatírát és a stílusparódiát, ahol igazán tetten érhető Eggers kifinomult stílusa.

 

Vízer Balázs

Csalódás: A Thor: Szerelem és mennydörgés céltalan humora

Taika Waititi nagyszerű rendező, remek, formabontó humorral, rengeteg kreativitással és még több életkedvvel. A Thor: Ragnarök (2017) is rendkívül szórakoztató lett,  ráadásul kiderült, hogy ők ketten Chris Hemsworth-szel pazar párost alkotnak, nem csoda, hogy nagyon vártam a filmet. Amiben az egyetlen jó dolog Natalie Portman visszatérése volt Jane Fosterként - viszont elképesztően magas labdát nem csaptak le azzal, hogy nem tudtak mit kezdeni Christian Bale "istenölőjével". Ő lehetett volna a Marvel egyik legjobb gonosza, de az egész mellément, ahogy telitömték gyengébbnél-gyengébb poénokkal az egész filmet - elég sokatmondó, hogy a legviccesebb karakterek az egész sztoriban az üvöltő kecskék lettek.  kritikánk a filmről ITT olvasható.

 

Kellemes meglepetés: a Minden, mindenhol, mindenkor elképesztő kreativitása

Dan Kwan és Daniel Scheinert filmje az év meglepetése volt, a bohókás történet mögött ugyanis elképesztő mennyiségű és minőségű ötlet, hihetetlen kreativitás és rengeteg érzékenység áll. Egy középkorú, kínai bevándorlónak, Evelynnek (a csodás Michelle Yeoh) kell ugyanis nemcsak ezt a világot, de az összes párhuzamos univerzumot megmentenie. A bökkenő csak az, hogy a mosodatulajdonosnak jelenleg nincs ideje ilyen apróságokon aggódni, mivel

azzal van elfoglalva, hogy időre befejezze az éves adóbevallását,

és eddig különben sem tudta magáról, hogy egészen furcsa univerzumokban is létezik.  Az egyikben például virsliből vannak az ujjai, és ebből is nagy idétlenség lehetett volna, de az alkotók végig megőrizték a fókuszt és a történetre figyeltek. Kritikánk a filmről ITT olvasható. 

Kirsch András

Csalódás: A Halloween véget ér – Myers „száműzetése” 

A Dallas alkotói anno még jócskán az internet előtti időkben tapasztalták meg azt a nyomasztó érzést, hogy bármelyik sarkon lesújthat rájuk egy retikül, vagy felrobbanhat mellettük egy kerekes szatyorba rejtett pokolgép Bobby Ewing likvidálásáért. Nos, David Gordon Green ugyan

nem írta ki Michael Myerst Halloween-trilógiája befejező részéből, „csupán” harmadrangú mellékszereplővé fokozta le,

amivel hasonlóan jogos népharagot generált – igaz, hangyányit más célcsoport körében. És akkor még egy szót sem szóltunk azon halmozottan következetes fordulatokról, hogy a korábban paranoid vérnagyit játszó Laurie Strode lánya felkoncolásának és bátyja szökésének hatására Lenke nénivé avanzsál. Slasherhorror-ultraként továbbra is rendíthetetlenül bízunk benne, hogy a Halloween véget ér (kritikánk a filmről ITT olvasható) csupán egy rossz álom volt, és mikor felébredünk belőle, a mi gumiarcú dumafrancink is ott áll majd a zuhany alatt, immár hamisítatlan főszereplőként. Egyúttal reméljük, hogy a rendező tanult az esetből, és a készülő Ördögűző-trilógiában eszébe sem jut a biztos öngyilkosságot merészségként aposztrofálni.

Péter Dávid

Meglepetés: The Inside Outtakes - Bo Burnham (4K)

A legnagyobb meglepetés számomra nem is egy film, de nem is egy sorozat volt, hanem egy fura, megmagyarázhatatlan izé. Se nem vicces, se nem szomorú. Aztán meg mégis mind a kettő egyszerre. Abszurd módon elborult, közben pedig brutálisan naturalista. Ez művészet. Ez Bo Bunham nem is tudom milyének nevezzem, de legyen az egyszerűség kedvéért Comedy Specialjának, a The Inside-nak a külön egyórás extra "bakiparádéja", ami az okkal vagy éppen ok nélkül kimaradt jelenetek összességéből áll. Ez a The Inside Outtakes. 

Szerencsémre én ezt láttam előbb, nem pedig a fő művet, a The Inside-ot. (Később bepótoltam, miután az Outtakes-en jót mulattam, aztán nagyot csalódtam.) Hallottam már a srácról, hogy nagyon vicces, de olyan megmagyarázhatatlan módon. Hogy oké, hogy stand-upos, de nem úgy, hogy kiáll és viccet mesél, meg nem csak simán előad zongorán egy viccesen abszurd baromságokkal teli dalt. Nem lehet elmagyarázni, hogy hogyan és miben más. Amit csinál, az egy performansz, ami lehet bármi, aminek tényleg csak a képzelet szab határt. És Bo Burnham képzelete elég végtelen. Mint egy LSD-s álom és egy mindent elnyelő fekete lyuk  random váltakozása. 

A The Inside Outtakes sok apró szegmensből áll, amik külön-külön is jók, érdekesek, de ahogy egymásra vannak pakolva, plusz réteget adnak a műélvezethez. A legváratlanabb pillanatban tud megnevettetni és ledöbbenteni. Sokkolóan jó. És még egy kicsit el is gondolkodtató, mert az egész videót zárójelbe teszi és még ironikusan be is macskakörmözi a projekt alap ötlete, hogy mindez a sok kreatív energia (vagy sima megőrülés?) egy egyéves bezártság eredménye.

De igaz ez? Vagy ez is vicc? Ha nem, akkor meg nem kéne ezen nevetni, ugye? Vagy most akkor mi van?

 

Szűcs Gyula

Nagy csalódás: Bruce Willis „utolsó filmje”

A Thor: Szerelem és mennydörgés hitvány blődli lett, de erról már Vízer kolléga beszámolt. Amit viszont nagyon vártam, és iszonyatosan szomorú lettem, miután megnéztem, az a Paradise City volt, amit így harangoztam be októberben:

Erre várunk '94 óta: Travolta és Bruce Willis újra közös filmben!

A legendás akcióhős, Bruce Willis és a bugilábú John Travolta ugyanis utoljára a Ponyvaregény vécés jelenetében néztek farkasszemet egymással, és a Paradise City előzetese alapján (ami természetesen azonnal felszántotta az internetet a debütálásakor), mindenki abban bízott, hogy ez is akkora durranás lesz, mint Stallone és Schwarzenegger Szupercellája volt 2013-ban. Nem lett az, sőt: szerintem én még soha semmire nem adtam 2/10-es értékelést itt a PORT.hun, egyedül ere a fércműre (a kritika a filmről itt olvasható).

 

 

Nagy meglepetés: a Sárkányok háza tévésorozat

Az első epizód után én is úgy voltam vele, mi t annyian a nagyvilágban: a Sárkányok háza a Trónok harca kicsi, savanyú, lengyel piacos változata. Első blikkre ugyanis tényleg az ég adta világon semmiben sem különbözött a spin off az anyasorozattól: mindkettőben a Vastrónra akarták rátenni az ülepüket a Hét Királyság arisztokratái, mindkettőben voltak sárkányok, intrikus tanácstagok, trónviszály miatt egymás ellen forduló rokonok, no és persze mindkét széria egy uralkodónak készülő, tűzről pattant, szőke Targaryen-leányt tett meg főszereplőnek...

Aztán az utolsó epizód végén már azt éreztem, hogy ez bizony a 2022 egyik legkirályabb sorozata volt, ide nekem azonnal a 2. évadot is!

A széria legjobb és legrosszabb pillanataival kapcsolatban bőven volt alkalmam osztani az észt a PORT.hu saját podcastjében, a PORTcastben – az adásokat itt lehet meghallgatni.


Baski Sándor

Csalódás: A bálna

Leonardo DiCaprio hőn áhított Oscarjának sem drukkolt annyira a komplett (film)világ, mint 2022-ben Brendan Fraser diadalmas visszatérésének. Az egykori vígjátéksztárnak nem kisebb rendezőegyéniség dobott mentőövet, mint Darren Aronofsky, aki egy 270 kilós középiskolai tanár szerepét osztotta rá A bálnában.

A velencei, a torontói és a londoni filmfesztiválokon is ováció fogadta a filmet, úgyhogy nem kis elvárásokkal ültem be a premier előtti vetítésre, pláne mert Aronofsky munkásságát is nagyra tartom, még ha nem is vagyok rajongója. Fraser alakítását illetően nem is kellett csalódnom, tökéletesen magáévá tette a szerepet, a belőle sugárzó világfájdalom és keserűség teljesen hitelesnek érződött. Ugyanez már sem a történetről, sem a többi szereplő játékáról nem mondható el. Előzetesen ugyan nem tudtam róla, hogy a film egy színdarab adaptációja, de ez nagyjából a második percben nyilvánvalóvá lett. Aronofsky nem tudta, vagy nem akarta az eredeti mű teatralitását feloldani, és sajnos a színészeknek sem jelezte, hogy most nem a 25. sornak játszanak, hanem a kamerának.

A filmből ettől még lehet közönségsiker (ha már a kritikusi toplistákra nem nagyon fért fel), főleg azok körében, akiket sem a túláradó szentimentalizmus, sem a hatásvadász dialógok nem zavarnak.


Meglepetés: Egy új Werner Herzog-film a derült égből

Egy filmkritikusnak leginkább akkor van alkalma meglepődni, ha egy fesztiválon olyan filmre ül be, amellyel kapcsolatban nincsenek elvárásai, mert a címén kívül semmit sem tud róla. Vagy akkor, ha kiderül, hogy egyik kedvenc rendezője készített egy új filmet, és 10 perccel később már el is indíthatja a lejátszón.

Utóbbi azért nem sűrűn fordul elő, én is csak egy ilyen esetről tudok, a sajátoméról. Még december első hetében döntöttem el, hogy kritikát írok A szerelem tüze című ünnepelt dokumentumfilmről, amely miután körbeturnézta a világot, felkerült a Disney+-re. Főszereplői Katia és Maurice Krafft francia vulkanológus házaspár, akik 1991-ben szörnyethaltak Japánban, de több ezer órányi felvételt hagytak maguk után. Már épp nekikezdtem volna a kritika megírásának, amikor a házaspár Wikipedia-oldalán felfedeztem, hogy

a legendás Werner Herzog is készített róluk egy filmet idén, amely azonban teljesen eltűnt A szerelem tüze sikerének árnyékában, ami azért fájdalmasan ironikus, mert utóbbit részben pont Herzog munkássága inspirálta.

 

Két perccel később kiderült, hogy a The Fire Within: Requiem for Katia and Maurice Krafft című alkotás elérhető az internet sötét bugyraiban, és bár a német rendező ugyanabból az archívumból dolgozott, mint fiatal amerikai kolleginája, a végeredmény teljesen más, azaz imádni valóan herzogos lett. (Az eltérésekről a végül elkészült kritikámban is írtam.)

(A tavalyi hasonló cikkünk itt olvasható.)