Nem azért várták az idei mozgóképes seregszemlén fokozott érdeklődéssel a nézők a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című filmet, mert a titokzatos kérdés megoldását remélték. Bármennyire figyelemfelhívó - és hosszú - a cím, a várakozást a rendező személye váltotta ki. Bacsó Péter öt esztendővel ezelőtt forgatott egész estés művet, s újbóli bemutatkozása azt is jelezte, hogy a különböző generációk megférnek egymás mellett a magyar filmművészetben.
Bacsó Péter fontos és ellentmondásos alakja az elmúlt fél század hazai mozitörténetének. Alkotásainak legfőbb erénye a társadalmi problémák iránti érzékenység, a mindenkori és változó jelen konfliktusaira adott gyors válasz. A gyorsaság és a publicisztikai hevület többnyire nem járt együtt a művészi megvalósítás igényességével, a bacsói szatirikus látásmód gyakran az elemzés és elmélyültség hiányát takarta. Az életmű két emblematikus alkotása, A tanú és a Te rongyos élet! beépült a magyar közgondolkodásba is, nyelvi fordulatai szállóigévé váltak. Ám jogosan vethető a rendező szemére, hogy filmjei révén előbb nevettek a nézők a közelmúlt történelmén, mint hogy a részvét és fájdalom megtisztító hatását átélhették volna.
A rendező szándéka szerint a De kik azok a Lumnitzer nővérek? az alkotói pálya szerves folytatója. Mint oly sok Bacsó-film esetében, a történet most is egy újságcikkből kerekedett ki. Az egyik országos napilap álnéven írt étteremkritikái komoly ellenérzést váltottak ki a vendéglők tulajdonosaiból, a séfekből és szakácsokból. Az alapötlet sokfelé ágazhatott volna el, de a forgatókönyvet író rendező valószínűleg akkor járt volna legjobban, ha egy helyben marad. Azaz a konyha világában. A vendéglátás ugyanis ősi epikai közhely, az előkészületek, a sütés-főzés, a felszolgálás és étkezés leírása a homéroszi eposzoktól kezdve jelen van az elbeszélő művekben. De azért is maradhatott volna a rendező a konyhában, mert a kulináris élvezetek iránt szinte kielégíthetetlen az érdeklődés. Szakácskönyvek vezetik az eladási listákat, s nincs az a tévécsatorna, amelyikben ne folyna valamilyen főzőcske. Sajnos kilépünk az ízek vagy a - mai trendnek megfelelően - látványkonyha világából, s a magyar valóság bacsói változatának sokféle helyszínét bejárjuk: rendőrőrsöt, szerkesztőséget, kápolnát, és még az álmokat is...
Bajban vannak a budapesti vendéglősök. A Lumnitzer nővérek által írt kritikák szinte az őrületbe kergetik a tulajdonosokat, akik a (szak)szervezet keresztapjához fordulnak segítségért. A tolószékes nagyfőnök a szerb likvidátornőt bízza meg, hogy - stílszerűen - tegyen pontot a történet végére. A csinos Milica (Hegyi Barbara) titkosszolgálati eszközök alkalmazásától sem riad vissza, s hamarosan rájön, hogy a nővérek valójában férfiak. Olivér (Alföldi Róbert) agglegény, messziről virító vörös sálat hord, s egy kápolnában szokott magányosan orgonálni, hogy a lelkében dúló érzelmi viharokat és kimeríthetetlen erotikus fantáziáját összhangba hozza. Társa, Ficskó (Rudolf Péter) viszont nem engedheti meg magának az álmodozást, hiszen gyesen van, s felesége, a rendőrkapitány Szonja (Udvaros Dorottya) és apró gyermekei visszahúznák a földre. Milica nem tétlenkedik, a legkülönfélébb módon próbálja rákényszeríteni a kritikusokat tevékenységük befejezésére. Arra azonban nem gondol, hogy az üldözés közben lassan kibomló érzelmi kapcsolat szövődik közte és Olivér között. S ha a boldog vég, az egymásra találás csak a filmet záró álomjelenetben következik is be, annyit azért egyértelműen közölnek velünk, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága fontosabb érték, mint a konyhafőnökök érdeke. Ennek jegyében a néző is megfogalmazhatja azt a benyomását, hogy rövid időn belül másodszor sül el kínosan magyar filmben a helyzetkomikum legősibb formája, a férfi szereplők női ruhába öltöztetése. Jellemkomikumról pedig jellemek híján nem beszélhetünk, legfeljebb a narrátor magyarázkodását hallgathatjuk.
