Jonathan Glazer cannes-i nagydíjas filmje olyan nézőpontból mutatja be a halálgyárat, ahogy még sosem láthattuk. Kritika az Érdekvédelmi terület című alkotásról.
Jonathan Glazer angol filmrendező komolyan vette a kihívást, hogy ma már csak olyan holokausztfilmet érdemes rendezni, amilyet korábban nem láthattunk, hiszen keveset mondunk azzal, hogy ez a szomorú téma a nagyvásznon elég nagy alapossággal fel lett dolgozva. Glazer pedig (ő jegyzi például a meglehetősen radikális témájú Születést és az egyenesen kísérleti filmként működő A felszín alattat) utoljára 2000-ben, a Szexi döggel rendezett hagyományos filmet, szóval ha valakinek, akkor neki sikerülhet úgy bemutatnia Auschwitzot, ahogy korábban sosem láthattuk.
És alapvetően sikerült is, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy jó filmet rendezett.
A direktor elvileg Martin Amis The Zone of Interest című regénye alapján dolgozott, de átolvasva a könyv cselekményét, kijelenthetjük, hogy meglehetősen elszakadt tőle. Amis eleve a fikcionalizált verzióját használta Rudolf Höss auschwitzi parancsnoknak és családjának, a cselekmény középpontjába pedig egy sötét szerelmi történetet tett (egy náci tiszt beleszeret Höss, illetve a könyvben Doll feleségébe).
Hagyományosabb holokausztfilmek
Idő és felejtés ellen – 5 + 1 film a holokauszt nemzetközi emléknapján
A holokausztról nehéz beszélni, igaz, hallgatni sem könnyű. Tudják ezt jól a filmesek is. Szubjektív összeállításunkban az interneten elérhető magyar holokausztfilmek közül válogattunk.
TovábbAmit látunk, az az auschwitzi halálgyár tőszomszédságában élő Höss és felesége, Hedwig, továbbá öt gyerekük mindennapjai, akik lenyűgöző nemtörődömséggel élnek a rabok halálsikolyai, a krematóriumok füstje és a további folyamatos árulkodó jelek közepette.
Ahogy láthatjuk, Glazer a fiktív Höss helyett a valódit állítja a középpontba, és ennek megfelelően nagyon realista minden, amit megmutat (a forgatást igen alapos kutatás előzte meg, Hössék házát például a család saját fotói alapján rekonstruálták). A film során Hösséket megfigyelhetjük pancsolás, étkezés, kerti parti, szülinapi ajándékozás és egyéb hétköznapi tevékenységek közben, így egy kicsit olyan, mintha a home videóikat nézegetnénk.
Pontosabban inkább mintha egy róluk szóló realityt, hiszen nem saját magukat vették fel, hanem az alkotók összesen tíz kamerával rögzítették az eseményeket. A „légy a falon” megközelítés mellett a szenvtelenség a karakterek hozzáállásában is megmutatkozik (az egyik jelenetben például Höss és kollégái egy új gázkamrarendszert terveznek, folyamatosan ’adag’-ként hivatkozva a meggyilkolandó emberekre), ami ragadósnak bizonyul, és egy idő után a néző sem úgy nézi a filmet, hogy közben a szomszédban zajló borzalmakra gondolna.
Az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy ami itt történik, az valahol mégsem normális, Hedwig anyjának látogatása, pontosabban váratlan távozása egy éjszaka után, amikor látja működni a halálgyár kemencéit. Egy, a filmen végigvonuló kísérleti filmes (hőkamerával felvett) betétben pedig az alkotó a másik oldalt is megmutatja,
hiszen ezeken a furcsa, a speciális technikának köszönhetően szinte ragyogó képeken azt láthatjuk, hogy egy fiatal lány ételt rejt el az auschwitzi rabok számára.
A hagyományostól merőben eltérő rögzítésmód egyrészt arra utal, hogy a film fordított világában, ahol a főhősök vígan éldegélnek a gázkamrák tőszomszédságában, nagy kedvvel válogatnak a zsidókról lehúzott ruhákból, időnként pedig lemossák a gyerekekről a hamut, ez az önfeláldozás számít rendkívülinek. Másrészt pedig a szinte szembántóan fénylő felvételek a maguk konkrétságában, szó szerint mutatják meg, hogy a zsidókon segítő lány maga a fény, hiszen ragyog.
A gond csak az, hogy az auschwitzi reality egyhangúságát nem igazán képesek megtörni ezek a jelenetek (hasonló célt szolgál még az a flashforward is, amelyben a mai auschwitzi múzeumot láthatjuk, ahogy a személyzet takarítja),
az amúgy tényleg erős alapkoncepció viszont körülbelül 20 percig tart ki,
utána meglehetősen redundánssá válik.
Történik ugyan egyetlen igazi bonyodalom a filmben, amikor az irónia csúcsaként Hedwig Höss kikéri magának, hogy amikor a férjét áthelyezik egy másik parancsnokságra, neki és a gyerekeknek is el kelljen hagynia az auschwitzi paradicsomot, de miután ez körülbelül két percen belül megoldódik, visszatérünk az egynemű jelenetek egyformaságába – és unalmába. Lehet, hogy az Érdekvédelmi terület máris díjak sorát nyerte el, és még az Oscarra is esélye van,
de nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy rövidfilmként sokkal jobban működött volna.
