A 7 nő és egy rejtély látszólag a Tőrbe ejtve-filmek sikerét lovagolja meg, de aztán kiderül, hogy annak van igaza, aki a cím alapján arra tippelt, hogy a 8 nő remake-jével állunk szemben. Kritika a Netflix krimivígjátékáról.
Annak idején nálunk is elég nagyot szólt a mozikban a sokoldalú francia rendező-fenegyerek, François Ozon 2002-es filmje, a Robert Thomas színdarabjának igen szabad feldolgozásaként készült 8 nő – elsősorban annak köszönhetően, hogy az alkotó a francia film olyan legendás színésznőit és fiatal tehetségeit trombitálta össze hozzá, mint
De a 8 nő a sztárparádén kívül is sok mindennel nyűgözte le a nézőt: egy ütős csattanóval záruló bűnügy, patikamérlegen adagolt információmorzsák, a látványban kicsúcsosodó stílusbravúr és menetrend szerint érkező, a francia szerelmes dalok legjobbjait újragondoló musicalbetétek – melyek egyszerre mélyítették el a karaktereket és távolítottak el gunyorosan a melodrámai történettől – gondoskodtak róla, hogy senkit se zavarjon a mű nem túl jól leplezett nőgyűlölete, illetve a biszexualitást/leszbikusságot a férfi tekintetek kényeztetése érdekében szemérmetlenül kiszolgáló exploitation hozzáállása, és az alkotás igazi örömmoziként maradjon meg az emlékezetünkben.
Ozon munkájából csaknem húsz évvel később (a Netflixen a múlt év végén debütált 7 nő és egy rejtély valójában 2021-es film) a nem túl magasan jegyzett olasz rendező, Alessandro Genovesi forgatott remake-et, ami ha másra nem is jó, arra kiváló kísérlet, hogy megvizsgáljuk, mi marad a 8 nőből, ha kivesszük belőle a musicalbetéteket. Ja, meg persze egy nőt, hiszen az olasz verzióból – enyhén rasszizmusgyanús módon – kimarad a fekete szakácsnő, így a hóvihar miatt a világtól elzárt vidéki kúrián az anya, két lánya, a nagymama, a nagynéni, a szobalány és (az eredeti húg helyett) a volt szerető nyomoz a család fejének hátba szúrása ügyében.
De a 7 nő és egy rejtélyből ezenkívül sajnálatos módon
valahogy kilúgozódott a jól megírt forgatókönyv is.
Az eredetileg közel kétórás műből így egy 1 óra 20 perces semmiség lett, aminek megdöbbentő módon még így is maradtak üresjáratai: a 10 perc után felfedezett gyilkosságot követően közel félórára megtorpan a cselekmény, majd olyan töltelékjelenetek jönnek (például „a nagy zabálás”), amelyek létjogosultságát elég nehéz megmagyarázni (hacsak nem azért kerültek be a filmbe, mert az alkotók viccesnek találták, hogy a vacsora végén csokis marad a színésznők szája).
Az újra alkotói pedig a fekete szakácsnőn kívül is kihagytak minden neccesebb témát az incesztustól a biszexualitásig/leszbikusságig
(holott az eredeti, sok fekete humorral dolgozó alkotás azok ellenére, vagy ha tetszik, azokkal együtt volt szórakoztató), így viszont a meleg vonzalmat sejtető „catfight” jelenete puszta paródia marad – főleg, mivel egy pontján teljesen érthetetlen módon az egyik karakter egyszerűen beleharap a másik lábába.
Amit viszont sikerült megőrizni az eredetiből, az a pompázatos látványvilág, s ezen ráadásul az olaszok úgy tudtak módosítani, hogy lett értelme. Ozon cukorkaszínű díszletei és jelmezei ugyanis nagyon jól passzoltak a már említett ikonikus francia szerelmes dalok előadásához, ebből a változatból azonban ezek kimaradtak, de a színpompa maradt, mégpedig oly módon, ami jobban illik az így a szatirikus-gunyoros hangvétel helyett inkább a melodrámára támaszkodó hangulathoz: a sötétebb, mélyebb színekkel felfestett tárgyi világ kopott eleganciát tükröz, ami egyúttal remekül húzza alá a meggyilkolt családfő sokszor emlegetett anyagi bukását is.
Ezen a ponton kell azonban megjegyezni, hogy a dalok minden bizonnyal egyszerűen kényelmi szempontból maradtak ki az olasz verzióból, hiszen az eredetieket nyilván nem vehették át (mivel elég nehéz lett volna megindokolni, hogy az olasz donnák miért pont Françoise Hardy vagy Dalida számaira gyújtanak rá), saját slágereket pedig a jelek szerint lusták voltak keresni.
Itt is nagyon jól működik az a megoldás, hogy a gyanakvó nők mindig azzal a figurával szemben sorakoznak fel, aki éppen gyanússá válik, és ezeknek a változásoknak az ütemére vonulnak, mintegy furcsa táncot lejtve, a kúria különböző pontjai között fel és alá. Ez az apróság azonban természetesen nem feledteti a film hatalmas hibáit – így hiába találjuk ott a 7 nő és egy rejtélyt a Netflix TOP10-es listáján, ha valami olyasmit szeretnénk látni, ami nyomozós krimi is, vígjáték is, stílusbravúr is, színészi jutalomjáték is, kiválóan hozza az Agatha Christie szellemét megidéző elzárt helyen gyilkolászás toposzát, és még jól is van megcsinálva, akkor válasszuk inkább Az üveghagyma című Tőrbe ejtve-folytatást.
