Caro alkotása többszörösen is kellemes meglepetést szerez a gyanútlan, adrenalindús és agyatlan akcióorgiára számító nézőnek, hiszen elég hamar kiderül, hogy annak ellenére, amit az előzetesben láthattunk (ami leginkább Lopez kigyúrt testére és a dinamikusabb jelenetekre koncentrált) az Anya nem a százszor látott, női akcióhőst a középpontba állító Nikita-klónok nyomvonalán halad, hanem amellett, hogy izgalmas akciófilm,

gondolatébresztő karakterdráma is.

A sztori szerint a J.Lo által megformált terhes főhősnő alkut akar kötni az FBI-jal, hogy a tanúvédelmi program keretében védjék meg őt és születendő gyermekét, cserébe feladja cimboráit (egyúttal szeretőit), két, többek közt fegyverkereskedelem miatt keresett bandafőnököt. Mivel az egyik rosszfiú megneszelte a nő tervét, és rajtaüt a védett házon, amelynek során több ügynök is áldozatul esik, a két főgonosz, Adrian és Hector viszont életben vannak, az FBI-osok meggyőzik a központi karaktert, hogy inkább egyedül szívódjon fel, és adja örökbe a gyerekét, mivel a kicsi az ő oldalán továbbra is életveszélyben lenne.

Az anya a szülés után végül belemegy az alkuba, és azt kéri cserébe, hogy a gyereke jó helyre kerüljön, minden évben, a születésnapján küldjenek neki róla egy fotót, illetve hogy ha bármi baj történne vele, értesítsék.

És itt az első váratlan dolog a cselekményben, hiszen olyat, hogy egy kőkemény akcióhős egyszerűen a lányát védi, láthattunk már párszor (akár az Elrabolva-filmekben), olyat viszont nem túl gyakran, hogy egy olyan gyerekért kész az életét áldozni, akit valójában még csak nem is ismer. Körülbelül innentől kezdve lehet sejteni, hogy az Anya – címéhez hűen – nemcsak a puszta akciókat akarja megmutatni, hanem magáról az anyaságról is kíván szólni.

Már pusztán annak szimbolikus jelentősége van, hogy a Lopez által alakított figura a sztori során végig névtelen marad, és a stáblistán is csupán ’Anya’-ként szerepel, de az is gyönyörűen van felépítve az első jelenetben, amikor kiderül, hogy az amúgy nem kifejezetten könyörületesként ismert zsoldosnő miért is akar alkut kötni az FBI-jal (a tárgyalás során csak percek múlva mutatják meg a terhes hasát) – kizárólag a gyereke kedvéért, önmaga miatt sosem jutott volna eszébe kiszállni.

A névtelenséghez hasonlóan szép szimbólum, hogy végig nem derül ki, hogy a két jelölt, azaz a két rosszfiú közül ki a gyerek apja,

Hector vagy Adrian (hiszen az anyának mindkettejükkel viszonya volt, nagyjából ugyanabban az időben). Mindezzel az alkotók azt akarják sugallni, hogy teljesen mindegy, hogy a két gonosztevő közül ki a biológiai apa, mivel ebben a történetben kizárólag az anya, mégpedig a szülőanya számít, aki még akkor is a legjobbat akarja a gyerekének, ha nem ő neveli.

Talán merész asszociáció az Anyát egy magyar művészfilmhez hasonlítani, de ebből a szempontból nézve Caro és J.Lo filmje (hiszen a sztár producerként is részt vett a forgatásban, így a kreatív folyamatokba is beleszólhatott) ugyanazt akarja üzenni, mint a magyar mozikban márciusban bemutatott Hat hét.

„...az anyaságnak sokféle definíciója van.

Mert igenis anya Zsófi is, aki lemond a gyerekéről, de előtte még életet adott neki; anya az az Emma is, aki saját maga nem szülhetett, de attól kezdve szívvel-lélekkel gondoskodik a más által világra hozott gyerekről, hogy a karjába kaphatta; és anya Zsófiék felelőtlen, italozó anyja, Bea is, aki ugyan közel sem tökéletes, de csak megpróbál egyedül felnevelni két gyereket” – írtuk akkor Szakonyi Noémi Veronika bemutatkozó nagyjátékfilmjéről.

És valahol az Anya is ugyanezt akarja elmondani, csak műfajához illően kicsit egyértelműbben fogalmazva. De legyenek bármennyire is egyszerűek a Lopez szájából elhangzó

„Gyilkos vagyok. De ugyanakkor anya is. Ha kell, meghalok, hogy megvédjem őt”

mondatok, ha jobban belegondolunk, gyönyörű és nagyon igaz üzenetet közvetít. Ugyanezen okokból nem tudunk haragudni a filmben látott primitív „anyafarkas”-szimbólum miatt sem (az állat az alaszkai erdő mélyén visszavonultan éldegélő főhősnő szomszédságában lakik, és többször is kontaktusba kerülnek) – mutasson bárki olyan fősodorbeli, nem szerzői akciófilmet, amelyben bármilyen metaforát is találunk!

Még több anyaság

Szültem egy gyereket. Kéred?

Szakonyi Noémi Veronika bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Hat hét a nyílt örökbefogadást mutatja be, szokatlan szemszögből. Kritika a többszörösen díjnyertes alkotásról.

Tovább

Annak idején Quentin Tarantino Kill Billjében ugyan szintén egy sosem látott kislányáért harcoló főhősnőt ismerhettünk meg, de nem igazán állíthatjuk, hogy a mester nagyon mélyre ment volna a dolog lélektani részébe, inkább csak MacGuffinként használta a Menyasszony anyaságát. Ha meg a többi, szintén kultikussá vált kőkemény akcióhősnőt nézzük, az ő esetükben az alkotók valójában pusztán exploitálták a karakterek nemét, és a Lara Croft-filmektől kezdve a Charlie angyalai-franchise-on át az Atomszőkéig inkább csak arra mentek rá, hogy milyen szexi, amikor kivételesen nem egy férfi, hanem egy nő veti be az izmait és/vagy a harcművészeti tudományát (de szinte mindegyik sztori működhetett volna férfi főhőssel is).

Emellett ráadásul az Anya egyébként akciófilmként is teljesen rendben van:

az akciójelenetek izgalmasak és látványosak, Gael García Bernal (Hector) és Joseph Fiennes (Adrian) meggyőzőek rosszfiúszerepben, és a zsáner több, szintén női főhőssel dolgozó darabjától eltérően még hitelesek is azok a képsorok, amikor J.Lo lezúzza az ellent (egyrészt mivel exkatona, akit mesterlövésznek képeztek ki, a legtöbbször távolról lődöz, másrészt amikor közelharcra kerül a sor, általában a késpárbajt választja, amire szintén kapott kiképzést), szóval nem kell végig azon hüledeznünk, hogy egy törékeny nő elbánik egy fél hadsereggel, mint az Annában, a Colombianában vagy akár a Nikitában (azaz Luc Besson fél életművében).

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az alkotás a „sztár mint szerző” koncepcióba is milyen szépen illeszkedik, hiszen Jennifer Lopez legutóbb a Vegyél el! című romkommal jelentkezett, amelyben férjhez menni vágyott, majd a premieren már újdonsült vőlegényével, Ben Affleckkel az oldalán jelent meg, és az Anyával kapcsolatban is számos olyan motívumot fel lehet sorolni, ami szép egyezést mutat a színész-énekesnő magánéletével és az őt személyesen foglalkoztató problémákkal (az például, hogy a filmben nem fontos az apa személye, tökéletesen egybecseng azzal, hogy J.Lo egyedülálló anyaként nevelte fel az ikreit, az az indíttatás pedig, hogy meg kell védenie kiskamasz gyerekeit, rímelhet akár azzal is, hogy Lopez egyik, ma már 15 éves gyermekéről nemrég derült ki, hogy nonbináris, szóval nem kevés támadásra számíthat a közeljövőben).

Még több önvallomás Jennifer Lopeztől

Az 5 legsokkolóbb állítás a J.Lo-filmből

Nemrég került fel a Netflixre a Félidő című dokumentumfilm, ami az akkor 50 éves színész-énekesnő, Jennifer Lopez karrierjének azt az évét mutatja be, amikor két sorsdöntő esemény is történt vele: elbukta az Oscar-díjat és ő lehetett a Super Bowl (egyik) előadója.

Tovább

De ha alaposabban is megnézzük az Anya stáblistáját, igazából nincs mit csodálni rajta, hogy a film közel sem az a megszokott sablonokból építkező tucatdarab, amire az előzetese alapján számítani lehetett. A rendező, Niki Caro neve olyan, nem kevésbé erős női történetek révén lehet ismerős, mint A bálnalovas vagy a Charlize Theron főszereplésével forgatott Kőkemény Minnesota, a három forgatókönyvíró közül kettő pedig olyan művekkel szerzett nevet magának, mint a Kemény motorosok című sorozat (Misha Green) vagy a Ben Affleck-féle Tolvajok városa, a csodálatos Megbocsáthatatlan, a tavalyi Batman és a Top Gun: Maverick (Peter Craig).

Szóval ne dőljünk be se a trailernek, se a fanyalgóknak, az Anya mindenképpen megér egy kattintást a komolyabb művek kedvelőinek is!