Mint tudjuk, kutyával és gyerekkel még az akkumulátorsavas négercsók és a csótánnyal töltött bonbonmeggy is eladható. Ennek pedig olyan állítólagos marketingszakemberek is tudatában vannak, akik sutyiban az emberi tűréshatár feszegetését tekintik valós hivatásuknak. Míg szellemi elődjeik a gúzsba kötést és az alvásmegvonást preferálták, ők a humán biotortúra lekíméletlenebb formáját, az idegesítő gyerekeket vetik be reklámblokkról reklámblokkra. Vegyünk sorra néhány kiskorút, akiktől nemcsak kezünk, de szemgolyónk és dobhártyánk is ökölbe szorult anno.
Fluimucil Ábel
A „miért” korszak nem csupán a szülő számára embert próbáló időszak, bárki szenvedő alanya lehet,
aki fültanúja a gyermek által kezdeményezett nonstop kényszervallatásnak.
Tisztában vagyunk vele, hogy a „mert azt mondtam” válasz ez esetben szegényes szellemi fegyvertárra utal, ám Fluimucil Ábellel szemben gondolkodás nélkül vetnénk be - megtoldva a „te kis tacskóhernyó” utótaggal. Védelmére szóljon, hogy vélhetőleg nem teljesen önerőből érte el az irritációskála 10-es értékét, a szülő, aki hajlamos mélyfilozófiai beszélgetésbe bonyolódni egy köptető kapcsán, vélhetőleg karosszék-alátámasztásra használja a Ranschburg Jenő-műveket.
Paula boci és a rappelő gyerekek
A Kris Kross volt az első (és talán utolsó) gyerekformáció, akik úgy prezentálták a rapet, hogy ahhoz nem társult pusztító szégyenérzet. A szóban forgó reklám szellemi atyjainak célja nem lehetett más, minthogy visszamenőleg is sóval hintsék be emléküket, ugyanakkor élénken felidézzék azt a fojtogató pillanatot, amikor a Família Kft ikrei egy óvatlan pillanatban elkezdtek fát hasogatni a hiphop műfaj hátán.
Az omlósz kiszgyerek
Ed Gein, Alexandr Picsuskin, Fritz Honka – csak néhány azon sorozatgyilkosok közül, akiket gyerekkorukban rendszeresen gúnyoltak beszédhibájuk miatt. Bár nem vagyunk kriminálpszichológusok, de megkockáztatjuk: az állandó szégyenérzetnél csak az lehet aggasztóbb a lelki fejlődésre nézve, ha egy gyermek egyenesen kérkedik pöszeségével.
Kiváltképp, ha ennek tetejében állattetemek feldarabolása iránt is élénk érdeklődést mutat.
De ne legyen igazunk, és remélhetőleg sosem üti majd meg fülünket egy napvilágra került rendőrségi hanganyagban a „szószavban oldottam fel” fordulat.
Retró gyerekek és a Bedeco
Téved, aki azt hiszi, hogy az irritáló reklámgyermek a 21. század terméke: az ősbűn már minimum a 80-as évek végén megfogant. Kapásból csupán egyetlen hasonlóan idegborzoló gyerekpárost tudunk felidézni ugyanezen évtizedből, csak őket Stanley Kubrick instruálta saját szlogenük („Játssz velünk, Danny!”) ismételgetésére. Jelentős különbség azonban, hogy ekkoriban a reklámszakemberek – mint azt a narrátor példája is igazolja - még kínosan ügyeltek rá, hogy kizárólag a felnőtt közreműködők küzdjenek beszédhibával. (Bár a vasfüggöny roskadozásának idején még bocsánatos bűn volt, ha valaki insztant kakaóport szórt a kemény s-es tiramisu tetejére.)
És a kegyelemdöfés: a hisztérikus mémgenerátor
Minden szülő életében vannak gyengébb pillanatok, amikor legszívesebben sutba dobná az elektromos sokkoló, a máktea vagy a kloroformos rongy bevetésével kapcsolatos ellenérveket. Joggal merül fel a kérdés, miért kell direkt ezen sötét irányba terelni gondolataikat, ráadásul a tömegpszichózis eszközeivel.
Ám hazugság lenne azt állítani, hogy a szóban forgó lurkó nem rendelkezik valamiféle sajátos cukifaktorral
- kijelenthetjük, hogy kisgyermek nem lágyította meg így a szívünket az Ómen Damienje óta. Keresve se találnánk hozzá ideálisabb bébiszittert Pennywise bohócnál.
