Az emberi szép lassan elpusztítja a létéhez szükséges erőforrásait, akárcsak valami vérszopó barbár horda. A Daybreakers talán épp ezt a problémát tálalja metaforikusan, amikor a vámpírokat teszi meg uralkodó osztálynak, és az emberiséget veszélyeztetett fajnak.
Intelligens humor, metsző társadalomkritika és sziporkázó színészi játék abban a filmben, amely minden szempontból köröket ver a legutóbbi Oscar-jelöltek döntő többségére.
Lehet benne szeretni a képeket, lehet benne szeretni az íreket, lehet benne szeretni a provokáló őszinteséget. Mindezt lehet utálni is.
Csak számunkra új japán anime a Ghost in the Shell rendezőjétől a hazai fanatikusoknak, hol magába szippantó akciójelenetekkel, hol ásításra késztető üresjáratokkal.
Vendégmunkáslét az isten háta mögött, ahol csak a szél fütyül. Hajdu Zoltán Miklós a Fehér tenyér után ismét főszerepben, ezúttal egy belga-holland-magyar koprodukcióban készült minimalista alkotásban.
Minden tini lázad, minden szőke színésznő rendezni akar. Egyik mosolyogtatóbb, mint a másik. Vasárnap délután, félálomban elmegy, de csak ha kint szakad az eső.
Tényleg funkcionálhat drogként az a veszélyérzet, amit egy bomba hatástalanítása idéz elő, vagy a ráerőltetett mottó csak egy közepesre sikerült De Palma-ötlet feljavított újragondolását leplezi?
Sokat sejtető, és kissé túlértékelt kamaradráma, nemi szerepekről, elvárásokról és arról, mi mindenre adnak manapság zsűri-nagydíjat a Berlinálén.
'56-os film lyukas zászló és párás tekintetű szónokok nélkül, a pesti flasztert koptató csibészekről. Szerelem helyett szenvedély, eszme helyett túlélő ösztön. Tisztára, mint a valóságban.
Hajdu Szabolcsot nehéz nem kedvelni, ahogy áll előttünk melegítő-felsőjében, okosan és kedvesen beszél filmjeiről, amelyek láttán Lynch is behúzza a fülét.
Ha megnyomod a gombot, valahol valaki, akit nem ismersz, meghal. Viszont kapsz egymillió dollárt. A felállás egyszerűbb, mint egy fakocka. Retro thriller a Donnie Darko rendezőjétől.
Szokás mondani a gyereknek, hogy ez csak film, itt a bácsi nem halt ám meg igazából. De ez esetben még ez sem működik. Gilliam újabb remekműve persze felnőttmese, sok-sok keserű áthallással.
Bárcsak az volna a film, aminek elsőre látszik, egy ártatlan, buta limonádé, amelyben Jennifer Aniston hozza a szédült tyúk figurát és hosszan elmélyed Aaron Eckhart tekintetében. De nem az.
Vannak mondatok, amikre már csak azért nem figyelünk oda, mert tudjuk, hogy közhely, pedig valójában egyszer sem gondolkodtunk még el rajta. Az egyik ilyen, hogy az útnak sosincs vége, a lényeg maga az utazás; vagy ahogy Madách fogalmazta meg Faust-remake-jében: az élet célja a küzdés maga.
Karácsony előtt különösen fontos emlékeznünk rá, hogy a boldogság nem feltétlen sikerben, gazdagságban, LCD-kijelzőben méri magát.
Egy anyakomplexusos tini és a Madonna-korú ex-prosti szerelme sok púderrel, a tinivámpír filmek közönsége felé is kacsintva.
Hozzá képest Ozon konzervatív kereszténydemokrata, Almodóvar pedig egyenesen Opus Dei-szerzetes. Bár Fassbindert az európai filmművészet egyik szent teheneként tartjuk számon, abszolút hiánycikk a magyar piacon. Ezen változtat most a Cirko egy harminc éves film bemutatásával.
A szemlén láthattuk először, nem mindig értettük, de sok helyütt nagyokat csodálkoztunk rajta. Ide is, oda is. Pater Sparrow külhoni anyagból teremti meg a magyar nemzeti science-fictiont, bár nem ez volt a terve.
A 3D-s harc elsősorban az animáció frontján zajlik a gyártók között, s mint általában, ebből mi megint csak jól jövünk ki. Per pillanat a Sony Pictures állt elő valamivel, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Ez talán már nem is mozi - de azért szórakoztató.
Pedro Almodóvar nagy erőket mozgósít atekintetben, hogy amit az évtizedek során rajongói megszerettek filmjeiben (legyen az a meleg-téma vagy épp a meztelen Penelopé Cruz), az ezúttal se hiányozzon. Kérdés, hogy a saját farkába harapása kinek hogy veszi ki magát.