Lássunk néhány példát arra, amikor hazai slágergyárosok fittyet hánytak a Stephen King-i bölcsességre, miszerint „néha jobb, ha a halott halott marad”.
2022 óta szabadon felhasználhatók A.A. Milne mesekönyvének figurái, mivel lejárt a műre vonatkozó szerzői jogi határidő. Élelmes filmesek le is csaptak a dologra, és egy nem várt műfajban gondolták újra Micimackó, Malacka és a Százholdas pagony sztoriját. Bár ne tették volna!
A bakiparádé a szilveszteri összeállítások elmaradhatatlan műsorszáma, a Budapest TV pedig már-már túlságosan hálás alapanyagot szolgáltatott ehhez. Már csak azért is, mert az ominózus csatornán az ún. profi pillanatok voltak a természetellenes műsorelemek. Ezért csupán a bőség zavara volt az egyetlen olyan tényező, mely megnehezítette, hogy összegyűjtsünk öt örökérvényű bakit az BPTV történetéből. (A fair play jegyében Anettka telefonos műsorait hanyagoltuk az összeállítás során.)
A Budapest TV ünnepi mulatós műsorai olyanok voltak, mint a zárlatos karácsonyfaizzó: az érzékenyebb nézők huzamosabb bámulásától könnyen epilepsziás rohamot kaphattak. Mi azonban az ünnepi önfeláldozás jegyében belenéztünk a Diridáré című mulatós műsor egy régebbi, karácsonyi kiadásába.
Létezik jóval extrémebb túlélőjáték is annál, mint amivel a Menekülő ember vagy a Fűrész-filmek próbáltak sokkolni minket. Ennek pedig december végén hús-vér résztvevője mindenki, aki hupikéket hány a karácsonyi filmfelhozataltól, és hiába várja, hogy a két betörő végre elkapja és üveggyapottal tömje ki a kis szőke hernyót.
Előfordul néha, hogy a kedves szakállas bácsi csoki helyett egy véres baltával állít be, vagy hogy az Északi-sark helyett a világűrbe teszi át a székhelyét.
Az előző válogatásunk által kiváltott kollektív sokkhatáson felbuzdulva újfent bemutatunk öt világslágert, melynek magyarosított verziója kvázi mustárgáz-támadás volt a szürkeállomány ellen.
Az önfeledten halandzsázott külföldi slágerek kétségkívül kínosnak hatnak, hacsak nem csendes magányunkban prezentáljuk őket. Sokszor azonban magyar nyelvű bravúrátirataik sokkal inkább alkalmasak masszív szégyenérzet kiváltására, mint egy „ádzsászkótuszé álávjú”. Az alábbiakban ezt demonstrálnánk öt példával:
Immár 40 éve, hogy Hope város rendőrei barbershopot csináltak a helyi kapitányságból csak azért, hogy megszabadítsanak egy csövest kétnapos borostájától. A sztori folytatását jól ismerjük, a vietnami veterán ámokfutásának mégsem a lángoló benzinkút volt a legsúlyosabb következménye: sokkal inkább az a trágyafilmcunami, melyet az 1982-es Rambo: Első vér, illetve 1985-ös Rambo 2 generált. Vegyünk sorra néhány félresikerült klónt a költséghatékonyság és idiotizmus génlaborjából!
A posztmodern és a TikTok térnyerésének köszönhetően ma már egy zárlatos mákdarálóból is lehet többmilliós követőtáborral bíró sztárt csinálni. „Ínségesebb” időkben olykor az is kevésnek bizonyult ehhez, ha a sztárjelölt – hiába rendelkezett az említett elektronikai cikk zeneiségével és tehetségével - hónapokig ostromolta a közízlést egy valóságshow szereplőjeként. Emlékezzünk meg néhány Big Brother/Való Világ-közeli zenei pályafutásról, mely még azelőtt megfeneklett, hogy beindulhatott volna!
A nosztalgia nagy úr, ez tiszta sor. De nem elégedhetünk meg ezzel a közhellyel, ugyanis olyannyira kozmikus hatalommal bír, hogy még a 90-es, korai 2000-es évek magyar tánczenei felhozatalát - pontosabban annak emlékezetét - is képes életben tartani. Voltak azonban, akik mára kikoptak a köztudatból, pedig rövid pályafutásuk során is beírták magukat a szürrealizmus történelemkönyvébe. A következőkben róluk emlékezünk meg a teljesség igénye nélkül.
Előző nindzsafilmes válogatásunk semmi kétséget nem hagyott felőle: a nosztalgia akkor is nagy úr, ha az emberi pszichével cseppet sem kíméletes alkotásokra irányul. Ennek szellemében összegyűjtöttünk öt további klasszikust, melyet olvasóink anno jó eséllyel egy orrpolipos narrátor érzelemdús interpretációjában láthattak-hallhattak.
Történészek szerint a nindzsák fénykora 1450 és 1615 közé volt tehető, mi azonban sokkal inkább az 1981-től 1989-ig tartó időszakot neveznénk meg. Az életellenes ruhák, sminkek és frizurák évtizedében még akkor is üde színfoltot jelentettek, ha az esetek túlnyomó többségében agysejtfaló művekben találkozhattunk velük. Következzék ez utóbbiakból öt alapvetés, mely anno egyetlen VHS-kollekcióból sem hiányozhatott!
A televíziós távgyógyítók, jövendőmondók, álomfejtők és forró jáspiskővel agyhúgykövet megszűntető mágusok tevékenysége sokakból még akkor is indulatokat váltanának ki, ha ők fizetének percenként 480 forintot, majd a hívás végeztével grátiszban gyomlálnák ki Hiszékenyék retekágyását. Pedig olykor vidámabb pillanatokat köszönhetünk nekik, mint a Monty Python Repülő Cirkuszának. Következzék ezekből néhány emlékezetes klasszikus!
A magyar társadalom megosztottsága már-már közhelyszámba megy. Igen, Lagzi Lajcsi 1997 szilveszterén óhatatlanul kettészakította a magyarságot: honfitársaink egy része a Dáridó című muzikális ópium fogyasztójává vált, míg mások zéró toleranciát követeltek a hasonló audiovizuális drogokkal szemben – leginkább alacsony színvonaluk okán.
A 90-es évek végén a Budapest TV alapjaiban rengetett meg mindent, amit korábban „költséghatékony televíziózás” fedőnéven ismertünk, és az volt az érzésünk, hogy amit látunk, az nem műhold, hanem egy pár radioaktív gumicsizma sugárzásának eredménye. Ám a Szív TV emlékét még Anettka fékevesztett freakshowja sem tudta teljesen kilúgozni szürkeállományunkból. Idézzük hát fel a megboldogult csatorna legemlékezetesebb műsorait!
Ismét összeszedtünk néhány nyári himnuszt, ezúttal a trash kategóriából, főként az eurodance legmélyebb bugyraiból. Mindannyian kívülről fújjuk őket, pedig legszívesebben kitörölnénk őket az emlékezetünkből. Vagy mégsem?