Minden embermentésről álmodozó németjuhász példaképe. Nemzeti büszkeség. Világsztár. Mancsról már nagyon régen akartak mozifilmet készíteni, sok zűr volt a kennel körül – ám az az a tiritarka gumicsont, ami végül most a mozikba került, még annál is művibb, mint amire az előzetes alapján számítani lehetett. A legendás címszereplőt alakító ebek mindent vivő kutyatekintetükkel persze magukat, illetve a filmet is megmentik. Illetve csak majdnem. Jóindulattal majdnem.
Stephen Hawking életéről filmet készíteni, az elégséges energiák mozgósításával: biztonsági játék. James Marsh, aki egyébként egy másik, máshogyan extravagáns úrról mesélő, lélegzetelállító doksijáért (Ember a magasban) Oscart nyert 6 éve, nem is akart kockáztatni. Vagy nem mert. Vagy nem lehetett neki. Így aztán azt kaptuk, amit akkor kapunk, ha felcsapjuk a „Hogyan készítsünk életrajzi filmet” című képzeletbeli kézikönyv „Földöntúli zsenik, akik igazából halandók”-fejezetét, s szigorúan tartjuk magunkat az ott leírtakhoz.
Az Oscar-szezon egyik szenzációja, Alejandro González Iñárritu legjobb rendezése, Michael Keaton régen kiérdemelt, nagy alakítása: a Birdman nagyot és sokat mutat. Még akkor is, ha túlságosan tudatában van nagyszerűségének: még be se fejezte, amit elkezdett, máris kéreti a virágot az öltözőjébe.
Visszatért a bőrkabát – a nyilatkozatok szerint Liam Neeson utoljára ugrott bele. Nem is baj, mert ez a trehány, sírnivalóan ostoba harmadik rész szinte már nyomokban se tartalmaz értékelhető moziélményt.
...pont azért, hogy aztán megkérdezhessük: ők hogyan találhattak egymásra? Buta kérdés, érzelmes válasz: kedves, kissé tán túl könnyed modorban filmre vitt, ám mégis igaz, reménykeltő történet a walesi bányászokról és a londoni melegekről, akik emberként néztek egymásra, s segítettek egymáson – mert máshogy nem is érdemes.
Az emlékek őre után ez már a második olyan young adult-mozi idén, amit még Jeff Bridges se tud megmenteni. Ráadásul itt most nagy kedvencünk is olyan, mintha egy életre kelt, ripacskodó viaszbábú próbálná lemásolni a Bridges-jelenséget. De legalább a sárkányok jól néznek ki.
Kifejezetten meglepő, hogy 2014 egyik legszórakoztatóbb, legizgalmasabb, legviccesebb, legmorbidabb, legzseniálisabb mozibemutatója pont egy szkeccsfilm. Ráadásul tán a legjobb, ami valaha készült.
20 évvel az első rész után vajon szüksége volt a világnak egy új, az eredeti duóval forgatott Dumb és Dumber-filmre? Dehogy! Viszont annyi mindenre nincs szükségünk… A Farrelly-tesók még mindig hisznek az idiótákban. Lelkesedésük pedig a jó ízlés elkeseredett, vinnyogó tiltakozása ellenére: ragadós. Akarom mondani: ragacsos.
Fazekas Csaba igen szerethető első nagyjátékfilmje (Boldog születésnapot!) nagyjából azzal kezdődött, nagyjából tíz éve, hogy Kovács Kati énekelt nekünk a főcím alatt. A Swingben sokkal többet énekelnek, s itt is van egy Kovács Kati – de ahogy már az előzetesben elmondja Ónodi Eszter figurája: nem az, hanem a másik. Nos, különös, de ez a helyzet az egész filmmel: bájos és kedves, ám van benne egy másik. Egy jobb.
Várható volt, mondhatni borítékolható. Miután a Madagaszkár-mozisorozat pöttöm akciócsoportja kvázi tévésztárként is megmutatta, mennyire tud vicces lenni önállóan négy harcias pingvin (néha nagyon, máskor kissé erőltetetten), most, a karácsonyi szezon startjára a multiplexekbe is visszatipegnek saját mozifilmjükben. S tulajdonképpen jól teszik, hogy így tesznek!
Íme: a végének az eleje. Nagyon, nagyon az eleje. Van egy szó, amiben tökéletesen benne van, hogy Az éhezők viadala-mozisorozat alkotói mit követtek el azzal, hogy az utolsó könyvet kettévágták. Hogy mi is ez az első rész. Nem igazán akadémikus ez a szó, de sajnos igaz.
Dan Gilroy (Tony Gilroy testvére) első rendezésével kamerával indítja ölni Jake Gyllenhaalt. A végeredmény legalább annyira lebilincselő, mint amennyire bestiálisan szellemes. Lehet, hogy fontos film lesz ebből.
Christopher Nolan kozmikusan látványos és gátlástalanul érzelmes gigafilmje után minden leendő apuka lánygyermeket akar majd – és minden leendő lánygyermek olyan apukát, mint Matthew McConaughey.
Van abban valami sorsszerű, hogy a tavaly elhunyt James Gandolfini pont egy szuszogó bűnöző szerepével búcsúzik a moziközönségtől, ráadásul Tom Hardy-val igazán ütős párost alkotnak. Faramuci módon mégis ez a leggyengébb Dennis Lehane-adaptáció. De véletlenül se rossz!
Főshősnőnknek különösen nehéz a boldogságtól búcsút venni, ám meghökkentően gyorsan túlteszi magát rajta: mire felébred reggel, kiesik a fejéből, mi volt vele tegnap. Meg tegnapelőtt. Meg azelőtt. És azelőtt...
Brad Pittnek tele lesz a tankja a világháborúzással, s annyit lő a nácikra, amennyi a csövön kifér. David Ayer brutális harcjelenetektől duzzadó hősfilmjét nézve még a legendás amerikai erőszakpápa, Sam Peckinpah is biccentene egyet a rendező irányába – mondjuk, ő aligha hagyta volna főszereplőjének, hogy a vérrel-verítékkel kiharcolt, már-már horrorisztikus drámát végül feláldozza a hiúság oltárán.
Az igazán emberi filmek mindig kiszakítanak belőlünk egy darabot, de pótolják is azt. Valamivel, amivel többek lehetünk. A Dardenne-testvérek igencsak értenek ehhez az érzékeny művelethez, új filmjükkel is ezt bizonyítják – ezúttal, tőlük szokatlan módon, igazi világsztárral a főszerepben.
A veterán filmes szívhez szóló portréfilmet forgatott Fischer Ivánról, akiről az a legkevesebb, mi elmondható, hogy világhírű karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója és igazgatója, a klasszikus zene rendkívüli tehetségű népszerűsítője. Az alkotást a Magyar Filmhéten mutatták be.
Lehet könnyedebb, esetleg karcosabb a stílus (mint jelen esetben), ha Pierce Brosnan akciófilmben játszik, a hívószáma örökkön-örökké és kizárólagosan: 007.
Érdekes: ezen a héten a mozi alaposan meggyepálja a házasság intézményét. Hollywood részéről ugye ott van a Holtodiglan, Európa pedig északi összefogással mesél el egy szép családi történetet, amelyben annyi a feszengős, illúzióját vesztett pillanat, hogy az ember legszívesebben felrohanna a vászonra valahogy kimenteni a feleket, hogy elvihesse őket egy másik, szentimentálisabb filmbe.