Az édesanyja révén félig magyar származású Olivier Assayas állítólag nem önéletrajzi jellegű, de határozottan megéltnek, hitelesnek tűnő történetelemekből összeállított, laza szövetű, melankolikus és nosztalgikus filmjében politikailag igen érett fiatalok 1971-es érettségijük utáni dilemmáit fogalmazza ma is szerethető, vagy éppen ezért gyűlölhető módon.
Az osztrák Michael Haneke korunk egyik legjelentősebb filmrendezője. A Haneke, a rendező című portréfilm címében sem kínál zsákbamacskát: Haneke filmjeinek ismeretét feltételezve, nagyjából megmutatja, milyen Haneke, a filmrendező.
Manapság, amikor közértelemben véve a tánc nem több egyszerű testmozgásnál, amely az előzőleg bevitt zsír, alkohol és egyéb vegyi anyagok, kvázi "elégetésére" szolgál, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy eredetileg a tánc egy komplex nyelv, mellyel érzelmeket, gondolatokat lehet kifejezni, sőt, alkalomadtán akár még harcolni is lehet vele, általa.
Már hosszú ideje kérdezgetik, kérdezgetjük egymástól filmtárgyú beszélgetéseken, hogy vajon Léos Carax, a legutóbbi "francia új hullám" legmarkánsabb hangú, legegyénibb látásmódú képviselője, vajon miért nem csinál filmeket? Nos, tizenhárom évnyi, hosszú böjt után, íme, a válasz...
Miközben a magyar film, mint olyan, haldoklik, miközben "rendes" nagyjátékfilmek hiányában az évi rendes Játékfilmszemle is elmaradt, azért kerül a mozikba magyar mozgófilm. Hogy ez az alkalom pusztán utolsó lehelet-e, esetleg valamiféle zombi-támadás, vagy talán új, reményt hozó, friss szellő, azt még nem tudni.
Kitűnően jellemzi a mai kort az, hogy egy második világháborús lengyel történet épp olyan aktualitással bír, mintha ma történne. Ma ugyan (még) nem zárnak senkit faja, vallása vagy egyéb meggyőződése miatt gettóba, lágerbe, de erre komoly társadalmi igény mutatkozik, ahogyan a hírekből is kitűnik. Sajnos, pont azok nem járnak moziba, akikben ez az igény megjelenik...
Az a helyzet, hogy a legtöbb néző számára ez a film elsősorban az idén 76 (!) éves Dustin Hoffman első rendezését fogja jelenteni, és sokan azon fognak filózni, hogy jó ez? Vagy tán nem is kellett volna ezt erőltetnie? Holott annyi kedves, szép dolog van benne, amiken tényleg megérné merengeni, hogy igazándiból nem is érdekes a rendező személye. Vagy csak egy egészen picit az...
Ben Wheatley, a Vérturisták rendezője, le sem tagadhatná ízig-vérig brit identitását, hiszen a világ egyik szegletén sem jutna eszébe senkinek, hogy a szociografikus igényű, társadalomkritikus szemlélettel készítsen abszurd humorú horrorokat. E filmben is Ken Loach keveredik Monthy Pythonnal egy, a békés Yorkshire-megyét felforgató, bizarr Mickey és Mallory-történetben...
A legtöbb férfi életében bekövetkezik az a pillanat, amikor hátat kell fordítani a haverokkal való sörözéseknek, a felelőtlen bulizásnak, valamint egyéb léhaságoknak, és a nagybetűs élet kilátástalan, unalmas szürkesége felé kell vetnie véreres tekintetét. Ennek a nehéz pillanatnak megragadására vállalkozik a Barátom, Knerten-mesefilmekkel debütáló norvég Martin Lund új filmjében.
Ha valaki keresett már állást, márpedig szerintem mindenki volt már ilyen helyzetben, akkor pontosan érzékeli azt a szituációt, amikor egy állásra végzettségét, nyelvtudását, tapasztalatait és ambícióit illetően ő a legmegfelelőbb jelentkező, mégis mindig azt a húszéves nagymellű/sportosan nyálas szőkét veszik fel. Furcsa gondolatokat szülnek az ilyen kudarcok...
Na, igen, az internet virtuális valósága minden bizonnyal a pokol előszobája lehet, ahol a fejlett civilizációk társas magánya egy pillanatra a boldogság ígéretében oldódhat fel. Itt az lehetsz, aki csak akarsz, és gyakorlatilag azt is tehetsz, amit akarsz. Ennek csak fantáziád és géped kapacitása szabhat határt. Azonban a valóság eközben változatlan marad – kacsint ránk cinkosan az ördög.
Bizony, porból és hamuból vagyunk mindannyian és azzá is leszünk könyörtelenül, ha igaza van a Tanításnak, mármint annak, amit a mi iskoláinkban tanítanak. Máshol viszont másképpen gondolják. Mondjuk úgy, hogy az élet egy szakadatlan, örök körforgás, melyben minden megismétlődik végtelenszer, csak éppen egy magasabb spirituális, tudati és más egyéb szinteken. Ezt hívják röviden szamszárának.
A fodrász frizurája kócos. A cipész cipője lyukas. A kőműves háza düledezik. A pap vizet prédikál, ám bort iszik. Rablóból lesz a jó pandúr. Vajon, egy szerelemben feltűnően balszerencsés házassági tanácsadó révbe érhet-e valamikor?
Hatvan évvel járunk a Gyűrűk ura története előtt és egyben már majd' tíz évvel utána is, mikor Peter Jackson moziba küldi A hobbit váratlan utazását. A logika szerint egy még nagyobb, még látványosabb mozi helyett azonban csak számmágiát, bugyuta idétlenkedést, üres modorosságot kapunk, nagyjából azokkal a kunsztokkal, amiket már a Gyűrű-trilógiában is láthattunk.
Mi menthet meg egy olyan elcsépelt történetet, melyben egy "piszkos" zsaru lenyúlja a főmaffiózó kokóját, aki bosszúból viszont a zsaru fiát rabolja el? Talán az, ha közben nincs időnk az ilyen közhelyeken rágódni, mert olyan tempóban süvítünk végig a történeten… A Fehér éjszaka című akcióthriller a műfaj egyik legpörgősebb darabja.
Erőszakik Hollywoodban, avagy csak nyomd fullba' a kretént, ha szeretnéd, hogy észrevegyenek vaknyugaton!
Az igazság Mikulásról természetesen az, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis létezik. Él és virul, bár manapság nem igazán megy jól sora, hiszen gonosz fondorlatok útján kiűzetett otthonából, Karácsonyföldéről. Amit vele kapcsolatban viszont muszáj elfelejtenünk, az az, hogy ő egy hosszú, fehérszakállú bácsi, mert ez, így azért nem teljesen igaz.
Eltelt néhány év, mióta a mai filmvásznak/képernyők egyik legfurcsább párja, Fiona és Dom Rumbát lejtettek, de velük mintha semmi nem történt volna ezalatt. Bár Fiona tán még vörösebb és szeplősebb lett, Dom pedig fogyott (már nincs 40 kiló a 180 centijéhez…), A tündér azonban ugyanarról szól, mint a Rumba: szerelemről, táncról, a halálos katasztrófa fenyegető árnyáról, de főként sok szerelemről.
Robert Mitchum, a markáns arcú amerikai színész már 1997 óta halott, s ehhez a filmhez is leginkább annyi köze van, hogy egyik utolsó filmjét, A halott embert (melynek címében viszont nem ő szerepel) Jim Jarmusch rendezte, akinek pedig Olivier Babinet és Fred Kihn köszönhet igen sokat azzal, hogy első játékfilmjük ilyen lett, amilyen.
A román Anca Damian artisztikus "rajzfilmje" egyrészről a műfaj manapság egy legkurrensebb ágának, a dokumentarista animációnak jellegzetes darabja, másrészt pedig enciklopédiája is a hagyományos technikáknak, mivel egyszerre alkalmaz akvarell-, tépés-, fotó- és ki tudja még milyen animációt, stop motiont és valódi híradófelvételeket.