Van úgy, hogy egy börtönös film nem csak egy börtönös film. Erről is szól a Remény rabjai – plusz Az édes élet, a Truman Show és a Szárnyas fejvadász.
A legtöbb rendező azért akar filmeket készíteni, mert van mondanivalója, de nagyon nem mindegy, hogy az „üzenetet” milyen formában adja át. A kioktatás és a szájbarágás nem a legnézőbarátabb stratégiák, a tehetséges alkotók ezt el is tudják kerülni, helyette „csak” elmesélnek egy olyan történetet, amely akkor is átélhető, ha nem akarunk rajta túl sokat agyalni. Ha viszont nyitottak vagyunk, akkor további, izgalmas értelmezési lehetőségek tárulnak fel. Lássunk most néhány hasonló „filozofikus” filmet a szerzői klasszikusoktól a blockbusterekig.
A kötél (1948, Alfred Hitchcock)
Nem ez a legjobb Hitchcock-film, de talán az egyik legmerészebb mind közül, amely egyetlen helyszínen, valós időben játszódik.
A James Stewart, Farley Granger és John Dall főszereplésével készült kamarathriller az 1924-es Leopold-Loeb-ügyön alapul, két homoszexuális chicagói joghallgató történetén, akik meggyilkoltak egy 14 éves fiút, csak azért, hogy bebizonyítsák kellően intelligensek ahhoz, hogy megússzák.
Ez egy anti-egzisztencialista film, amelyben a James Stewart által alakított filozófiatanárnak szembesülnie kell azzal, hogy az egzisztencializmus elveit követve két diákja megölte az osztálytársukat. Karaktere a végén rájön, hogy ez a filozófia csak szenvedést okoz a követőjének és a körülötte lévő embereknek. A kötél emellett érinti Nietzsche übermensch-filozófiáját, és freudi utalásokat is tartalmaz.
A hetedik pecsét (1957, Ingmar Bergman)
Sakkoztál már a halállal sápadt naplementében?
Ingmar Bergman (egyik) főműve az egzisztencializmus és az ember apokaliptikus értelemkeresésének filmes illusztrációja, főszerepben egy lovaggal, aki sorsdöntő sakkjátszmára hívja ki a Halált.
A keresztes hadjáratból visszatérő Blok szembesül a középkor rettenetes valóságával: boszorkányégetés, kétségbeesett emberek, bűnösök és vezeklők. A lovag hű társa materialista gondolatokkal magyarázza az emberekben felmerülő kételyeket, szemben a hit, az isten, a túlvilág ideájával foglalkozó lovaggal. Bár a történet komoly metafizikai és vallásfilozófiai kérdéseket vet fel, a svéd rendező azt is szeretné, ha a nézők nemcsak intellektuálisan élnék meg a filmet
A hetedik pecsét rengeteg kérdést tesz fel, de közben nem prédikál, csak kimondja a különböző véleményeket, és hagyja, hogy a közönség vitassa meg azokat.
Az édes élet (1960, Federico Fellini)
Fellini klasszikusa sötét humorral mutatja be a római emberek pazarló életmódját, és leleplezi a modern világ dekadenciáját, a sztárok és a médiaszereplők hatalmát, akik pár perc képernyőn töltött szereplés után ismertebbek az igazi művészeknél és értelmiségieknél.
Főszereplője a Marcello Mastroianni által alakított újságíró, aki nem tudja eldönteni, mit kezdjen magával, és úgy érzi, mintha egy dobozba lenne bezárva. Az édes élet olyan, mintha Fellini a hét halálos bűnt próbálná feldolgozni a hét éjszaka és hét hajnal alatt játszódó történettel.
Az egész film Rómában játszódik, éjszakai klubok utcáin és kávézók járdáin. Kevés olyan film van, amely a filozófiát, az életet és a halált minden újranézéssel más-más idősíkon és szemszögből képes átadni a nézőnek, de Az édes élet ilyen. Lehet, hogy nincs olyan, hogy „jó élet”, de a döntéseid, amelyeket meghozol, kihatással vannak rá.
Szerelem és halál (1975, Woody Allen)
Woody Allen a sajátos kafkai szorongását és a kierkegaardi kétségbeesését képes volt ötvözni egy féktelen komédiában, amelyben háború és béke, bűn és büntetés, apák és fiúk témája kerül terítékre Dosztojevszkij regényeinek és Szergej Eisenstein-filmjeinek megidézése mellett.
Allen játssza Boriszt, aki harmincéves koráig nem tudott villany nélkül aludni, és éppen ki akarják végezni egy olyan bűntettért, amelyet nem követett el. Közben más vizuális médiumokból kölcsönzött gegeken szórakozhatunk, megnézhetjük például a Personát paródiaként, vagy az egysorokkal dobálózó Attila, a hunt, és így tovább.
Összességében a rendező nemcsak a szerelemről és a halálról elmélkedik, hanem arról, hogy mit tanult meg ő emberként az életről – például: az elménk nagyszerű, mégis a testünknek jut minden szórakozás, Isten pedig egy kicsit jobban is megerőltethetné magát, a halál pedig kissé lehangoló. Erről eszünkbe juthat a Máté 20:16-os cikkely a Bibliából: "Tehát az utolsó lesz az első, és az első lesz az utolsó".
Szárnyas fejvadász (1982, Ridley Scott)
Scott sci-fi klasszikusában, amely Philip K Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? című novelláját dolgozza fel, Harrison Ford alakítja a Tyrell Corporation génmérnökei által létrehozott andoroidok kiiktatására (nyugdíjazására) felbérelt fejvadászt.
A film bemutatja, mit jelent embernek lenni a kibernetika korában, és olyan kérdéseket vet fel, mint például: ha mesterséges intelligenciát helyeznének egy olyan testbe, amely embernek néz ki és emberként viselkedik, embernek tekinthetnénk-e? Vajon az androidok különböznének-e bármilyen lényeges dologban az őket létrehozó emberektől? Ez az igazi egzisztencializmus!
Hollywoodi lidércnyomás (1991, Coen testvérek)
A Fargo, A nagy Lebowski és a Nem vénnek való vidék rendezői a filmet vizuális médiumként használják arra, hogy elmeséljék fiatal New York-i drámaíró hollywoodi kálváriáját. Barton Fink büszke a művészetére, amit azonban az Álomgyár kegyetlenül szétzúz.
A film a John Turturro által alakított Finket egy impotens értelmiségiként ábrázolja, aki eladja magát, miközben azzal ámítja magát, hogy helyesen cselekszik. Néha mi magunk sem tudhatjuk, hogy a mindennapokban mikor kísért meg bennünket az ördög, így ez a film nézhető a menny és a pokol metaforájaként is.
Truman Show (1998, Peter Weir)
A Jim Carrey által alakított Truman egész élete hazugság, bár nem tud róla, ő egy valóságshow szereplője. Mi az igazi? Peter Weir filmje olyan nagy filozófusok gondolatait illusztrálja, mint Descartes, Sartre, Schopenhaur vagy Platón.
A nap 24 órájában elérhető „Truman Show”-t nézve a közönség úgy érezheti, mintha ő lenne Isten, aki Trumant megteremtette, ami át is vezet a fő témához: vajon megengedhetjük-e Istennek, hogy erkölcstelen legyen, vagy kötelezze őt is a morál?
Ezt a pszichológiai kísérletet a közönségnek kell eldöntenie és megvitatnia. És arra kérdésre is neki kell felelnie, hogy vajon feltétel nélküli engedelmességgel tartozunk-e neki, vagy figyelmen kívül hagyhatjuk a parancsait, és saját ítélőképességünkre bízhatjuk magunkat?
Multik haza!
David O. Russell talán legrosszabbul fogadott filmje az egzisztencializmusról és az élet értelméről szól, olyan sztárokkal a főszerepekben, mint Jason Schwartzman, Dustin Hoffman, Jude Law és Lily Tomlin. A Multik haza! emellett filozófiai és művészeti eszmék sokaságát érinti Sartre-tól Freudon át a szürrealizmusig, bár David O'Russell úgy nyilatkozott, hogy erre a filmre elsősorban a zen buddhizmus volt hatással, hála találkozásának az indo-tibeti buddhista Robert Thurmannal.
A Schwartzman által alakított érzékeny költő a film végére rájön, hogy bár fájdalom és szenvedés az élet, ha ellenségére úgy tekint, mint aki hozzá hasonlóan szenved és értelmet keres, akkor eljuthat az együttérzésig, ami a zen buddhizmus fontos eleme.
A forrás (2006, Darren Aronofsky)
A forrás Aronofsky talán legmerészebb filmje, ami ismerve a pályáját, nem kis teljesítmény. A spiritualitásról és a halhatatlanságról, életről és halálról, az örök szerelemről, az élet fájáról és a fiatalság kútjáról mesél a meglehetősen összetett történet.
Hugh Jackman alakítja Tommyt, aki majmokon végez kísérleti műtétet, azt remélve, hogy gyógymódot talál a felesége, Izzi (Rachel Weisz) számára. Közben kibontakozik egy másik történet is, amelyben Jackman egy spanyol konkvisztádort játsszik, akit Weisz karaktere elküld, hogy keresse meg a bibliai Életfát, amelynek nedve halhatatlanságot hoz.
Egy harmadik történetben pedig Jackman már űrhajósként lebeg az űrben az Élet Fájával. Úgy hiszi, hogy Izzi a fa része, és amint eléri a Xibalba-ködöt, amelyet a maják az alvilágnak tartanak, újra találkozhat a szerelmével.
Legyen bár tudós, harcos és felfedező, Jackman egyik karaktere sem hajlandó a halálban mást látni, mint egy legyőzendő ellenséget. Mindegyik történetben ott a szerelem az orra előtt, de eltaszítja magától, és kitart amellett, hogy megpróbálja inkább megvalósítani a csodát.
A remény rabjai (1994, Frank Darabont)
Az IMDb szavazói szerint minden idők legjobbja Frank Darabont filmje, ami még a rendező szerint is túlzás, de az tény, hogy sikerült egy lebilincselően izgalmas, érzelmes és rétegzett filmet alkotniuk. A börtöndrámát értelmezték már a keresztény miszticizmus felől is, mondván a Tim Robbins által alakított Andy egy Krisztus-szerű messianisztikus figura, a jelenet pedig, amelyben Andy és néhány rab a börtön tetején kátrányt rak, Az utolsó vacsora újrateremtésének tekinthető, ahol a főszereplő sört/bort szerez a tizenkét rabnak/tanítványnak.
Zihuatanejo városát lehet a mennyország vagy a paradicsom analógiájaként is értelmezni, amit Andy úgy ír le, mint egy emlékezet nélküli helyet, ahol feloldozást kaphat a bűnei alól azáltal, hogy elfelejti azokat. Míg egyes keresztény nézők a várost mennyországként értelmezik, Mark Kermode filmkritikus szerint a film a jó és a rossz hagyományos fogalmain kívül elért bűntelenség nietzschei formájaként is értelmezhető, ahol a felkínált amnézia inkább a bűnök megsemmisítése, mint megbocsátása, vagyis Andyt szekuláris és ateista célok vezetik.
Ahogy Andy értelmezhető krisztusi figuraként, úgy tekinthetünk rá Zarathustra-szerű prófétaként is, aki az oktatás és a szabadság megtapasztalása révén kínál menekülést. Roger Ebert filmkritikus szerint A remény rabjai arról szól, hogy a reménytelen helyzetbe került ember, hogyan képes megőrizni az önbecsülését és az integritását.
via: Taste of Cinema
