Boris Vian sok évtizede sikeres regényének talán leggázabb mondata egyben a Tajtékos napok című film csúcspontja is. Minden értelemben.
Zenés-táncos tinifilmet összedobni nem nehéz. Jó zenés-táncos tinifilmet összedobni annál nehezebb. A Tökéletes hang leverte a lécet, de csak hajszál híján...
A DreamWorks újabb 3D-s rajzfilmmel rukkolt elő, ráadásul nem is akármilyen főhősökkel: szereplői a pattintott kőkorszak hajnalán küzdenek az elemekkel – és önnön korlátoltságukkal.
Egy úriember letolt gatyában is úriember. Pláne, ha a SAVOYban kell grasszálnia lakosztályok és mellékhelyiségek között. Nagyjából ennyi a Coen-fivérek legújabb agymenésének ötlete. Ehhez persze kell egy színész, aki faarccal végigcsinálja a másfél órát...
A Képszakadás tipikus egynyári tinivígjáték – a gond csak az, hogy éppen tavasz van, a főhősök pedig túl vannak a 21-en. Ezen kívül 16 éven felülieknek szól, és leginkább olyan, mintha a Másnaposok végül kihagyott jeleneteit rakták volna össze egy új forgatókönyvbe. Nem véletlenül.
Az a film, amelyben Kamarás Iván a főszereplő magyar hangja, eleve hendikeppel indul, de nem ez a Csapda legnagyobb hibája.
Van abban valami összehasonlíthatatlan báj, ahogy Christopher Walken megjelenik hónaljig húzott derekú posztónadrágban egy kies utcasarkon. Meg persze abban is, ahogy Al Pacino harminc éves öltönyben kikacsázik egy börtön ajtaján...
Jason Stathamre szinte már rászáradt a művér. Az Expendables 2. után most a Parkerben hord vöröset, de sebaj, legalább nem látszik annyira, hogy az arcjátéka nagyjából egy koaláéval vetekszik. Mindezt még Jennifer Lopezzel súlyosbítani: halálos vétek.
Nem, ez nem egyszerűen egy olcsó szójáték, csak egy film olcsó szójátékaihoz igyekszem alkalmazkodni.
Amíg mi itthon a rendszerváltás előtti puha kádári időket éltük, Chilében szépen, csendben megdöntötték Pinochet közel 17 éves "demokráciáját". A NO arról szól, hogyan lett a semmiből nyertes egy elkeseredett próbálkozás.
A Tabu tavaly elnyerte Berlinben a legjobb rendezésnek járó FIPRESCI-díjat. Hogy miért, az teljesen egyértelmű. Azért, amiért a Száz év magányt is szeretjük. Olyan atmoszférája van, amit nagyon nehéz rekonstruálni vagy összekeverni más művekkel.
Egyszer volt Stephenie Meyer és az Alkonyat. Minden tinilány könyvet olvasott (kérdés, hogy jó vagy sem...), és jöttek a mémek sorban, könyv alakban, majd megfilmesítették a könyvet. A trilógia végén hullám elcsitulni látszik, így aztán ki tudja, milyen megfontolásból, de Richard LaGravenese megtalálta magának Kami Garcia és Margaret Stohl négykötetes Gatlin-sorozatát.
A Most jó az a film, ami biztosan megedzi a könyvzacskókat. Legalábbis a sajtóvetítésen a dörzsölt kollégák bizony szipogtak, és a legtöbben végigvárták a teljes feliratot...
Ha beütöd a keresőbe az Anna Karenina nevet, nyolc filmet dob ki. Hogy miért van szükség az újabb, hetedik feldolgozásra? Miért most, és miért Keira Knightley-val? Nagyon érvényes választ kell adnia Joe Wright rendezőnek ahhoz, hogy ne húzzuk utána a szájunkat...
A ParaNorman egy olyan mese, amit inkább felnőtteknek ajánlunk – még akkor is, ha gyerekeknek szánták. Ugyanis több benne a rémisztő elem mint a gyerekeknek szóló tanulság. Szóval: inkább hagyd otthon a gyereket!
A Napos oldal címe nem a legszerencsésebb: nem az élet napos oldaláról szól, hanem arról, hogy milyen nehéz eljutni odáig.
A Kettős játszma egy újabb példa a nem túl jó címadásra: az eredeti Shadow Dancer annyival többet sejtet – pláne ismerve a filmet –, hogy a magyar megoldás szegényesnek tűnik...
A messzi dél vadjait vagy nagyon szeretni vagy nagyon utálni lehet. Átmenet nincs, ráadásul a néző is nagy eséllyel e között a két véglet között lavíroz, amíg nézi.
A lehetetlen valós eseményeken alapul: egy háromgyermekes család sorsát követi attól a pillanattól, hogy a szökőár elragadta őket egymástól egészen addig, amíg mindannyian biztonságba nem kerülnek.
Már Madách is megmondta, hogy egy életen át széklábat faragni egy művész számára felér az öngyilkossággal. De mi van, ha az a művész mégis élvezi, amit csinál?