A zsűri indoklása szerint "egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért" kapta meg a svéd Ruben Östlund Play című filmje a 19. (2012-es) Titanic Filmfesztivál fődíját. Nos, a filmben tárgyilagosan, minden különösebb részvét nélkül ábrázolt szituáció nemcsak a gazdag svéd, hanem szinte az összes társadalomban megtörténik, így nálunk is, szinte mindennap. A miénk pedig semmi szín alatt nem tökéletes, de még csak nem is látszik annak...
Belgiumról mindenki vágja, hogy Brüsszel, Európa "fővárosa", mi belgák hová álljunk, a világ legrégibb működő sörfőzdéje és a többi; néhányan talán azt is, hogy igen karcos, odamondós filmek is készülnek arrafelé. A Marieke, Marieke ehhez képest első ránézésre lágy, melankolikus leánydráma a boldogság kereséséről, azonban ha mélyebben beletúrunk, azért itt is fura, csak suttogva kimondható dolgok tűnnek elő...
A stop-trükk jól ismert animációs technika, mely röviden egy mozgási folyamat állóképként rögzített fázisait jelenti, melyek egymás után lejátszva mozgóképnek hatnak. Az Ez nem egy film viszont arról a trükkről szól, hogy mit csinálhat egy iráni filmrendező, ha a cenzúra el akarja hallgattatni. Természetesen filmet, ami nem film: míg az alkotó házi őrizetben, a gép forog.
A Szenvedélyes versengés című film két tizenéves lány véres vetélkedésbe fúló barátságáról szól, egy fiatal svéd nő rendezte, egy másik fiatal nővel közösen írt forgatókönyvből és vélhetően inkább a bonyolult lelki folyamatok iránt különösen fogékony lányok és fiatal nők fogják igazán érteni, miről is szól valójában, mi zajlik le ebben az alig másfél órában.
Persze, ha majd piros hó esik! – vágjuk rá gyakran, ha valami olyasmiről kérdezik véleményünk, amiben nagyon nem hiszünk. A Jackpot című norvég krimikomédia szereplői például abban nem hisznek, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. A végén aztán már azon sem csodálkoznak, ha piros színű karácsonyfát látnak, ami legalább olyan furcsaság, mint a piros hó.
Andy Warhol óta tudjuk, hogy 15 perc hírnév mindenkinek jár, s talán éppen erre építenek a kereskedelmi televíziózást forradalmasító reality show-k is, hiszen azokba boldog-boldogtalan jelentkezhet és jelentkezik is. A trükk az, hogy minél jelentéktelenebb valaki, annál nagyobb esélye van arra, hogy azt a bizonyos negyedórás "pünkösdi királyságot" éppen ő kapja majd meg.
Azért az vicces, ahogyan a franciák saját, amúgy méltán világhírű gasztronómiájukhoz viszonyulnak. Hortense, a filmbéli szakács éppen azért kapja megtisztelő megbízatását, hogy egyszerű, sallangmentes házikosztot vigyen. Ehhez képest, annyit dobálóznak itt a méregdrága szarvasgombával, bresti csirkével és doveri laposhallal, mint tíz évfolyamnyi Gault&Millau-ban összesen.
Ulrich Seidl, a fogyasztói társadalom élesen látó és kíméletlenül fogalmazó, élő lelkiismerete e filmjében sem adja alább, mint eleddig tette. A Paradise: Love elhízott, középkorú, szeretetlen európai nőkről szól, akik all inclusive egzotikus kenyai nyaraláson próbálják megvásárolni azt, amit valójában sosem kapnak, sosem kaphatnak meg: a szerelmet.
A boldogságnak Radu Jude legújabb filmjében sincs semmi nyoma, sőt, ha lehet, általa az emberi léleknek még mélyebb bugyraiba jutunk. Az ember mérhetetlen kapzsisága után egy másik csúnya, ám tipikus tulajdonságot, az önzést veszi célkeresztbe a meglehetősen cinikusan Mindenki a mennybe megy címre keresztelt alkotásban.
Számtalan példa bizonyítja, hogy a dán filmművészet hagyományaiban mélyen gyökerezik a humor, szó sincs afféle méla, északi búbánatról, mint azt talán kapásból sejthetnők. A dán humor ráadásul igen markáns jegyekkel is rendelkezik: ha a dél-afrikai humor alpári és altesti, az angol fanyar és száraz, a zsidó önironikus és bölcs, akkor a dán mindez egyszerre, mondjuk, szarkasztikus és morbid.
Európában ma sokmilliós, egyes becslések szerint már a húszmilliót is meghaladó lélekszámú török nemzetiségű kisebbség él, akik elsősorban gazdasági okokból telepedtek le, jobbára német nyelvterületen. Eltérő vallási, életmódbeli és kulturális hagyományaik miatt igen nehezen asszimilálódnak, belső, kívülről rejtett családi életüket pedig titkok és hiedelmek övezik.
Népszerű filmeket jegyző filmrendezőnőnk, Deák Krisztina Chaplin és Fellini útját követve, soron következő ötödik nagyjátékfilmjében a szó szoros értelmében egy hajánál fogva előrángatott történetet mesél el a cirkusz világába született Veterányi Aglaja felnőtté válásáról. Édesbús romantika és a leghétköznapibb emberi mocsokság nézői szempontból szerethető elegye a széleskörű nemzetközi koprodukcióban megszületett Aglaja című új magyar film.
Kevés olyan legendája van a magyar filmnek, amit generációktól, vallási, politikai, vagy kulturális beállítódástól függetlenül bárki szívesen emleget ebben az országban. A Tüskevár, az eredeti 1967-es TV-sorozat ilyen legenda. Igen nagy merészség kell ahhoz, hogy bárki hozzányúljon, hiszen nálunk szinte mindenki saját, személyes élményeként kezeli Fekete István történetét.
Quentin Dupieux Gázos című új filmje valójában két dolognak felel meg tökéletesen: egyrészt a végletesen zsibbadt, túlpihentetett elmék szórakoztatásának, másrészt pedig a konszolidált, két lábbal a földön álló, kézzel fogható örömöket kedvelő kertvárosi átlagpolgárok teljes kiakasztásának.
Christian Petzold a kortárs német film talán legegyénibb hangú reprezentánsa. Lassú ritmusú, hangokra, hangulatokra és erős színészi jelenlétre építő filmjei az NDK fojtogató, gyanakvással teli légköréből táplálkoznak. Barbara című legújabb filmje konkrétan az NDK-ban játszódik, és a "menni vagy maradni" problematikáját boncolgatja…
Lehet valami ebben a karrierjét kisebbségi komplexusának kibeszélésére építő, neurotikus brooklyni zsidó kisemberben, ha már egy olyan megérdemelten elfeledett popócsapat, mint a Baby Sisters is őt ajánlja Szeress!! című slágerében az olyan fiúknak, akik a hódítást főként elsődleges nemi jellegük kidomborításával gondolják megoldani. Woody Allen rajongója e röpke kis francia szerelmi komédia csinos főszereplője is…
Ma, amikor sorra zárják be a mozikat, amikor még atombiztos hollywoodi szuperprodukciók is simán megbuknak a közönség érdektelenségén, igen bátor vállalkozás egy hagyományos filmhez csak nyomokban, felületes érzetekben hasonlító kísérlettel a nézők elé állni. Vancsó Zoltán fotófilmje ilyen esemény.
Miközben tudnunk kell jól, a volt keleti blokk nagyobb része gazdaságilag rohad, nálunk minden a legnagyobb rendben van, csak éppen a múltat megérteni, azt nem tudjuk sehogyan sem. A lengyelek, szlovákok, románok már régen túlléptek a szocializmuson, és immár a súlyos történelmi tehertől mentesen építik a kapitalizmust, mi azonban még mindig ujjal mutogatunk egymásra és közben lassan éhen halunk. De legalább jó úton járunk, hisz' tudnunk kell ezt jól...
Japánban évente több mint kétmillió darabot adnak el egy babából, amelyik sok tekintetben megegyezik a mi keljfeljancsinkkal. A legenda szerint Bódhidharma, a bölcs, annyit ült meditációban, hogy leváltak a lábai – a legendából aztán Daruma-baba lett, melyet, ha fellöknek, mindig visszaáll eredeti helyzetébe. A babához kapcsolódik egy szólás is: "Ilyen az élet: hétszer lenn, nyolcszor fenn!"
A független filmszcénákon korrekt sikert arató A legmelegebb nap című filmje után Lynn Shelton második filmjében is marad a háromszereplős kamarakomédiánál. Helyszín: egy romantikus tómelléki faház. Az asztalnál hárman ülnek: Jack, egy érzelmi hullámvölgyben leledző harmincas pasas, Iris, Jack legjobb barátnője, valamint Hanna, Iris nővére. Odakint a csodás tájat a novemberi köd és zimankó festi markánssá.