Az a baj az erős érzelmi-indulati töltetű, ráadásul masszív valóságalapon álló filmekkel, hogy viszi magával a nézőt, de nem az agyánál, hanem a szívénél, gyomránál fogva. Az indulat pedig nem mindig jó tanácsadó – mint ahogyan az ebből az Oscar-díjra amúgy méltán jelölt Felperzselt föld című filmből is világosan kiviláglik.
Azt semmi szín alatt nem lehet mondani erről a Néma csönd című német krimiről, hogy sablonos, klisét klisére halmozó alkotás lenne. Egy felesége elvesztése miatt félőrült, egzaltált detektív, hasonlóan nem megszokott társaival próbál felgöngyölíteni egy több mint húsz évet átölelő szexuális sorozatgyilkosságot. Eközben a néző csodás tájképekkel tagolt bizarr jelenetekben elhangzó bizarr dialógusokon, a furcsa bakugrásokkal szökellő cselekményen vakarja a fejét, és zavarban van: MI EZ?
Clint Eastwood méltán híres és elismert Gran Torinóját citálják sokan Harry Brown kapcsán, holott igazi kapcsolat inkább a Charles Bronson-féle Bosszúvágy-filmekhez fűzné e filmet. Az öreg Harry éppolyan egyszerű civilből lett kérlelhetetlen igazságosztó, mint Bronson volt, és a film is éppen olyan demagóg és sematikus (és nem pedig bölcs és filozofikus, mint a Gran Torino): azt sugallja, ha a töketlen rendőrség helyett mi magunk, civilek vesszük kezünkbe a bűn üldözését, akkor sikerrel járhatunk…
Becsapós a cím, ám ez alkalommal nincs baj, hiszen egyrészt, az eredeti tükörfordítása, másrészt pedig az általa sugallt lírai, melankolikus hangulat tökéletesen passzol e kitűnő, kortárs, ám mégis igen hagyományos orosz filmhez.
Almodóvar - ahogyan a stáblistából kiderül, már csak egyszerűen, Pedro nélkül, mintegy márkanévként - legújabb filmjében a bosszúfilmet ötvözi örök témájával, a férfitestben élni kényszerülő nő/női testben élő férfi komoly problematikájával: az eredmény egy frivol, szövevényes, modern Frankenstein-történet.
Rossznyelvek szerint, az ismert és kiváló kortárs magyar zeneszerző, Kurtág György furcsa és meghökkentő hangzású műveinek fő inspirációja az volt, hogy a zeneszerző éppen a Zeneakadémiával szemben lakott, így egész nap hallgatni volt kénytelen az egyetem ablakaiból kiszűrődő szüntelen skálázást, gyakorlást, illetve azt az irdatlan, kakofonikus zajtömeget, amivé mindez összeállt.
Alejandro González Iñárritu, a fesztiválkedvenc mexikói sztárfilmes már megint (illetve még mindig) a halálról mesél, ám ezt sokan legfeljebb Javier Bardem újabb jutalomjátékaként ócsárolják. Én viszont inkább egy tudatosan felépített, koncepciózus művészi pálya újabb fejezetét üdvözölném e Biutiful film kapcsán, melyben Bardem ismét óriásit játszik…
Ha kicsit pikírten szeretnénk fogalmazni, akkor ez az a film, amelyik lekaszált mindent idén Berlinben Tarr Béla Torinói lova előtt... Valójában persze alig összevethető a két film, hogy mást ne mondjak, ebben a ropogósan friss iráni filmben fél perc alatt többet beszélnek, mint Tarr apokalipszisében összesen. És az sem teljesen érdektelen, hogy mit...
Úgy hangzik az érzelmes jelenettel bíbelődő rendezőknek adott régi tanács, hogy a néző könnyezzen, ne a színész. Nos, Fernando León de Aranua Amador című filmjében tavaly a Fausta énekével Oscar-díjra is jelölt Magaly Solier, szegény, alig lát a könnytől, érdekes módon a film mégis működik. Valószínűleg, néha az a legjobb tanács, ha figyelmen kívül hagyunk minden tanácsot…
Danis Tanovic nem csinált eddig sok filmet életében, talán négy nagyjátékfilmet összesen, de ebből kettővel (az elsővel és ezzel az utolsóval) pontosabb, plasztikusabb és közérthetőbb rajzát adja az elmúlt évezred utolsó évtizedét meghatározó délszláv konfliktus társadalmi, etnikai és kulturális viszonyait illetően, mint száz politikai elemző túldíjazott prezentációja.
Emilie, tehát Amélie, vagyis Audrey Tautou ezúttal is sűrűn villogtatja ártatlannak tűnő, ám nem kis huncutságot rejtő fekete szemeit, e filmben azonban maradunk egy helyben, egy idilli kisvárosban, valahol a Riviérán, egy nyüzsgő fodrászszalonban. Pajkos hősnőnkben most is dühöng a világjobbító szándék, azonban ebben az igazi, könnyed, nyárias francia vígjátékban természetesen minden másképpen sül el, mint ahogy eltervezték…
Mi azt jól tudjuk, hogy a zene mindenkié, hiszen az általános iskolában jól belénk vésték nagy tanítónk, Kodály Zoltán bölcs szavait. Sokan, mint például e film hajléktalan, mozgásukban korlátozott zenészei saját bőrükön tapasztalják ezt, amikor a kongói Kinshasa koszos sikátoraiból a világzene nagyszínpadaira vezette őket egy szemfüles francia dokumentumfilmes stáb. A zene az övék is, és ennek egy egész világ tapsol…
A Magyar Televízió utóbbi húsz évének egyik legjobb dobása az volt, amikor "zöld lámpát" adott a Hajónaplók című projectnek, mely 12 kortárs író által írt novellának tehetséges, fiatal rendezők által készített szabad, rövid játékfilmjellegű feldolgozásait takarta. Az East Side Stories ezekből szemelget, mintegy újrahasznosítva azokat, új címmel, új kísérőzenével összefűzve őket egy "hát, ilyenek vagyunk"-jellegű koncepcióba.
Lehet, hogy nem kellett volna Dyga Zsombornak azt nyilatkoznia, hogy idei filmje, az Utolér tulajdonképpen az a film, amit mindig is szeretett volna megcsinálni, és aminek elkészültére tíz évet várt. Kár volt ennyit várni, hiszen eddigi pályájának mindegyik filmje jobb ennél.
Sokan felszisszennek manapság, amikor különböző magyar filmek költségvetéseiről, s a bennük foglalt, nagyszámú adófizetői forintokról hallanak. Nos, ez ügyben Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje irányadó modell lehet, hiszen mindössze egy kicsiny pesti garzonlakás árából készült el.
Nos, a részben méltán híressé vált Millenium-trilógia egy újabb csapot nyitott ki az eddig is szépen csordogáló svéd film "medencéjén": Az Instant dohány szintén irodalmi (OK, ponyva-) alapokon nyugvó, hosszúkás, olykor igen kemény, máskor pedig igen furcsa mellékutakon kalandozó krimi-szerűség. Hollywoodi remake hamarosan.
Godard és Truffaut neve valószínűleg semmit sem mond ma már a moziba járó közönség túlnyomó részének. Esetleg annyit, hogy szemüveges-zakós öreg fazonok szoktak ezekkel a nevekkel dobálózni, vagy hogy, ja, azok olyan művészfilmek. Így a Ketten a hullámban című francia dokumentumfilm valószínűleg csak szemüveges-zakós öreg fazonok és feleségeik érdeklődésére tarthat számot, hiszen témája Godard és Truffaut, valamint gyermekük, a francia filmes új hullám.
A szabadságáról és toleranciájáról híres dán társadalomban a házasság szentsége sincs túl mélyen kőbe vésve. E filmben is három darab házasság borul fel éppen, illetve inkább újraszerveződik, egy új leosztásban. Hogy aztán ez mennyivel lesz életképesebb, mint az előző volt, azt csak sejthetjük. E filmből csak annyit tudhatunk meg, hogy a végén csak azok érzik magukat igazán jól, akik végig a vigaszágon voltak…
Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…
A Citromfa fanyar humorú szatírájával nemzetközileg is ismertté vált Eran Riklis legújabb filmjében sem szakad el Izrael hétköznapi életétől, aminek egyetlen pillanata is izgalmasabb, sőt sajnos sokszor tragikusabb, mint húsz év a "békés és boldog" Magyarországon. A HR-menedzser egy öngyilkos merényletben elhunyt román vendégmunkás koporsóját kíséri el Romániába, az út azonban jóval messzebbre kanyarodik, mint azt egy ilyen banális küldetéstől elvárhatnánk...