Íme, 2023 legnagyobb csalódásai és leghitványabb produkciói

Itt van minden idei film, sorozat és tévéműsor, amiket nagyon vártak a PORT.hu kritikusai, hogy aztán nagyot csalódjanak. Szerencsére láttunk meglepően jó produkciókat is, így valamennyire helyreállt a lelki békénk.

Folytatjuk a PORT.hu 2021-ben megkezdett hagyományát: ugyanúgy, ahogy tavaly is és tavalyelőtt is megtettük, most is lajstromba vesszük azokat a filmeket, sorozatokat és tévéműsorokat, amiket mindannyian nagyon vártunk a szerkesztőségben az idei év elején, de végül keserű lett a szánk íze. 2022-ben tipikusan ilyen nagy csalódás volt például „Bruce Willis utolsó filmje”, a Paradise City és Brendan Frasertől a mindenhol agyondicsért A bálna.

2022 legnagyobb csalódásai a PORT.hu kritikusai szerint

Íme, a filmek, sorozatok vagy tévéműsorok, amelyektől többet reméltünk.

Tovább

2021-ben pedig a 007 Nincs idő meghalni címen futó, utolsó Daniel Craig-féle Bond-film, a Mátrix 4. és úgy általában a magyar szinkron miatt kezdtük el ökölbe szorult kézzel csépelni a billentyűzetet egy-egy cikk erejéig.

2021 legnagyobb csalódásai a PORT.hu kritikusai szerint

Egész 2021 hatalmas csalódást keltő év volt (talán nem kell részletezni, hogy miért), így mi most nem a legrosszabb produkciókat listázzuk, hanem ki-ki megírta, melyik film, sorozat vagy tévéműsor jelentette számára idén a legnagyobb csalódást.

Tovább

 

Lássuk, 2023-ban min akadtak ki a PORT.hu vájtfülű és -szemű kritikusai!

De hogy helyreálljon az univerzum rendje, megemlékezünk pár meglepően jó produkcióról is, amelyeket nemcsak a nézőknek kellene felírni receptre a rosszkedv ellen, de a rendezőknek és a forgatókönyvíróknak is, orvosolandó azt az ötlettelenséget és ismert franchise-okba való belekényelmesedést, ami az utóbbi években egyre inkább jellemzi a szórakoztatóipart.

 

Szűcs Gyula

Nagy csalódás: szinte minden 2023-as Marvel-produkció

2015-ben iszonyúan megörültem a legelső Hangya mozifilmnek, mert végre kaptunk egy szuperhőst, aki Vasembernél is viccesebb. Igaz, már akkor is nagy bukásnak volt elkönyvelve ez a klasszikus rablós mozikat a Drágám, a kölykök összementek!-kel összeházasító blockbuster, de akiknek bejött, azok nagyon örültek a vérfrissítésnek a már akkor is egy kaptafára készülő Marvel-dömpingben.

Az azóta eltelt időben sajnos a Hangya franchise teljesen elvesztette minden varázsát és eredetiségét. Olyannyira, hogy A Hangya és a Darázs: Kvantumánia már csak egy tizenkettő egy tucat parasztvakító csinn-bumm cirkusz lett,

 aminek a sztoriját nemhogy most nem tudom felidézni, amikor ezeket a sorokat írom, de már a februári premierkor is képtelen voltam, amikor megnéztem és kijöttem a moziból.

Júniusban aztán igen elhamarkodottan írtam le a Disney+ platformon debütáló Titkos invázió tévésorozatról, hogy  „az X-akták legjobb pillanatait idézi”, mert ez maximum a pilotra volt igaz. A többi epizód inkább a legrosszabb X-akták részek keserű emlékét ébresztette fel bennem, mert

Nick Fury álruhás űrlényhajkurászása hihetetlenül vérszegényre sikeredett – ezt a sorozatot még a kifejezetten B-filmekben utazó, szép emlékű Szív TV is visszadobta volna azzal, hogy nívótlan baromság.

Az X-akták legjobb pillanatait idézi a Disney Titkos inváziója

Az új Marvel-sorozatban lézersugarat lődöző, repkedő félistenek csatája helyett a morgós Samuel L. Jackson nyomoz sötét sikátorokban és raktárakban, hogy leleplezze az alakváltó idegenek világuralmi terveit.

Tovább

Ezek után nem csoda, hogy a világszerte november elején debütáló Marvelekre már egyáltalán nem voltam kíváncsi (lehet, hogy ezzel én is tevékenyen hozzájárultam ahhoz, hogy a film akkorát bukjon, hogy a Disney már ne is közölje a nézettségi adatait a sajtóval). Az amúgy zseniális történet végi csavarral záruló Loki 2. évadáról pedig az a véleményem, hogy nagyon félrecsúszott benne a fókusz, és az időbűnöző variánsokat kergető, túlhajszolt TVA-irodisták sztorijából sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni 2x6 nyamvadt epizódnál... 

 

Nagy meglepetés: a Kiút sorozat

A csapnivaló Marvel-produkciók mellett szerencsére volt egy igazán emlékezetes gyöngyszem is idén: a Kiút című sorozat. Ami egyébként simán elment volna mellettem, ha a horror királya, Stephen King nem posztolja ki róla egyik nap azt, hogy:

Ha horrorrajongó vagy, és még nem nézed a Fromot, akkor kezdj neki! Olyan ijesztő, hogy besz*rsz!

A szériát eredetileg az MGM+, azaz a patinás hollywoodi Metro-Goldwyn-Mayer stúdió streamingrészlege hozta tető alá, idehaza pedig az HBO Max kínálatába került fel. És micsoda szerencse, hogy felkerült, mert

a történet úgy indul, mint egy jó Stephen King-regény, aztán nagyon gyorsan átcsap Lost-stílusba: jönnek a furcsábbnál furcsább rejtélyek és parajelenségek, melyeknek a megfejtése miatt a néző is pont úgy izgul, mint maguk a főszereplők.

Tényleg jó a horrorsorozat, ami olyan para, hogy Stephen King is besz*rt tőle

Az HBO Maxon már két évad elérhető, jövőre jön a harmadik. Spoilermentes kritika.

Tovább

A Lost producereinek új sorozatát (amiben ráadásul a Lost egyik sztárja, Harold Perrineau alakítja az egyik legfontosabb karaktert!) bátran ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi, mit lehet még manapság kihozni a „kísértetiesen különös dolgok történnek egy álmos amerikai kisvárosban, ahol összesereglett egy rakás idegen, és együtt kell boldogulniuk, ha meg akarják élni a másnapot”-toposzból.

 

Svébis Bence

Nagy csalódás: Az ördögűző: A hívő

Én komolyan hittem benne. Vagy legalábbis hinni akartam, hiszen elvileg azért (is) készült el ez a film, hogy minden Ördögűző-folytatást felülírjon, ami nem ártott volna, hiszen az 1977-es második részt a valaha készült egyik legrosszabb filmként tartják számon. Ám David Gordon Green nem tett mást, mint megduplázta a megszállottak számát (ezúttal két kislány, nem egy), és teljesen értelmetlenül, minden funkció nélkül berángatta a sztoriba az első, 1973-as Az ördögűző ikonikus szereplőit, de mindezzel aztán az égegyadta világon semmit sem tudott kezdeni.

Pedig jó ötletnek tűnt például, hogy

a keresztény hitvilág és az afrikai vudu szövetségre lép a démon ellen, ám a kevert rituálét már nem sikerült rendesen kidolgozni.

Egyetlen pozitív hozadéka A hívőnek, hogy újranéztem William Friedkin eredetijét, ami nem csak időtálló, de újabb értékeket fedeztem fel benne.

bővebben itt abálom le ezt a rettenetet

Dupla megszállással feleannyira se jó az új Ördögűző-film

50 évvel a kultikus első rész után megérkezett egy újabb folytatás, de pokolba vele!

Tovább

 

Nagy meglepetés: Yellowstone

Sosem gondoltam volna, hogy negyvenévesen is Dallast fogok nézni. Ha nem is a Southfork Ranch-en játszódik a sztori, hanem Yellowstone-ban, és nem is az olaj a legnagyobb érték, hanem a föld, ez bizony a 21. század Dallasa.

Ugye-ugye!

6 tény, ami miatt a Yellowstone a XXI. század Dallasa

Ahogy a Ewingok mindent megtettek Southforkért és az olajtársaságért, ugyanúgy a Dutton családnak is a ranch és a hatalom a legfontosabb. Belenéztünk Kevin Costner Yellowstone-jába, és nem bántuk meg: új klasszikus van születőben a tévézés történetében!

Tovább

 

A Yellowstone természetfilm, családtörténet és politikai thriller (biztos kihagytam valamit!), ami szerethető szereplőket vonultat fel, és egy olyan erős, néha kíméletlen apafigurát, mint amilyen az öreg Jock (Jim Davis) volt: a családot és a földet összetartani igyekvő John Dutton (Kevin Costner) a régi értékek mentén száguld a bukás felé a modern világban. A széria egyik vonzereje a lassú, komótos tempó, ami

kifejezetten pihentető a manapság divatos, harsány, kapkodó sorozatok zajában.

Mindennek hagy időt, nem siet el semmit, és jólesőn elidőzik a kamera a címbeli helyszín tájain.

A sorozat kissé megkésve, idén februárban jutott el Magyarországra a SkyShowtime indulásával, ugyanis hivatalosan már 2018 óta fut. Így viszont hamar be lehetett hozni a lemaradást, mivel minden évad elérhető a streamszolgáltató felületén. Ja, és a fordító is érezte, hogy ez bizony egy modern Dallas, mivel a szinkronba belecsempészte a híres Dallas szinkronparódia egyik ikonikus mondatát: „Szarok a farmra!”.

 

Vajda Judit

Nagy csalódás: a Barbie és a Megfojtott virágok

A változásokról szinte folyamatosan tájékoztató szakújságíróként éveken át figyelhettem azt a szappanoperát, ami a Barbie-filmmel történt: mi is többször megírtuk, hogy eredetileg az lett volna a koncepció, hogy egy duci Barbie áll a középpontban (akit Amy Schumer alakított volna), aztán felmerült a szintén szabálytalanabb szépségnek számító Anne Hathaway neve, de amikor ezek az ötletek mind mentek a kukába, és kiderült, hogy az időközben stúdiót is váltó projektet egy tökéletes nővel, a tényleg egy életre kelt Barbie babára emlékeztető Margot Robbie-val fogják megvalósítani, abszolút elvesztettem az érdeklődésemet

– főleg, hogy nem is barbie-ztam gyerekkoromban, szóval még személyes kötődésem sem igen volt a Mattel babájához.

 

Abcúg Barbie!

Ilyen az, amikor az idézőjelet is idézőjelbe teszik

A Greta Gerwig – Noah Baumbach házaspár Margot Robbie és Ryan Gosling főszereplésével forgatott "Barbie" filmje sokkal többet ad az ikonikus játékbaba egyszerű filmre vitelénél – mégsem eleget. Kritika.

Tovább


Viszont miután kiderült, hogy a filmet a Greta GerwigNoah Baumbach alkotó- és házaspár fogja írni és rendezni, némi reménysugár támadt bennem is, a kész filmet megtekintve azonban annál nagyobb volt a csalódásom – elsősorban az alkotók személye miatti felfokozott várakozásnak köszönhetően, mivel a mű nyilván sokkal jobb volt, mintha valami rózsaszín, habos-babos szabályos Barbie-adaptációt raktak volna le az asztalra, de

azt az öniróniát viszont nagyon erőltetettnek éreztem,

amit ehelyett kaptunk, és a feminista üzenet is kifejezetten kezdetleges volt. Minderről ebben a kritikámban írtam részletesebben.

 

Tőlem eltérően kollégám is imádta a Megfojtott virágokat

De Niro és DiCaprio is élete alakítását nyújtja az új Scorsese-filmben

Közel 3 és fél órán át kapja a gyomrosokat a néző, aki kíváncsi a Megfojtott virágok embertelen gyilkosságsorozatára, de megéri – maffiafilmes és western elemeket soha, senki nem kombinált még össze ennyire jól.

Tovább


Még ennél is nagyobb csalódás ért a mindenki által régóta várt Megfojtott virágokkal kapcsolatban, mivel azt – úgy tűnik, a nagyon kevesek egyikeként – a Barbie-val ellentétben kifejezetten rossz filmnek tartom, és míg a Barbie-n azért alapvetően jól szórakoztam, ha többet vártam is volna tőle, Scorsese mester opusa alatt rendesen indulatba jöttem, annyira utáltam. Teljesen feleslegesen 3 és félórásra nyújtott, minden feszültségtől mentes, a mű egyetlen pozitívumát jelentő Lily Gladstone-ét leszámítva

ripacskodó alakításokkal tarkított, kifejezetten kínosan lezárt (és addig is kínosan rossz) munkának tartom,

és kicsit az az érzésem az egész világ rajongását figyelve, hogy itt bizony A császár új ruhája esetével állunk szemben, azzal a különbséggel, hogy Martin Scorsese-nek senki sem szólt, hogy meztelen...


Nagy meglepetés: Oppenheimer és Távol a világtól

Az európai művészfilmek nagy rajongójaként biztos voltam benne, hogy az olyan kiváló alkotások, amiket az idei év második felében láttam a magyar Elfogy a levegőtől kezdve az Egy zuhanás anatómiáján át a német A tanári szobáig, valóban csodálatosak lesznek, így azokat nem nevezhetem meglepetésnek, ezért két másik munkát választottam.

A fentiek fényében a nagy Barbenheimer-csata részemről egyértelműen az Oppenheimer javára dőlt el.

Christopher Nolan alkotására is nulla érdeklődéssel ültem be a moziba, mivel Nolannek ugyan nagy rajongója vagyok, de a történelmi filmeknek és az életrajzi munkáknak egyáltalán nem, így a téma egy kicsit sem érdekelt.

 

Látni kell!

5 ok, amiért tényleg érdemes az Oppenheimert megnézni

Egész biztosan az év egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb filmje. Christopher Nolan, egy már sokszor feldolgozott témához nyúlt, de tette ezt elképesztő módon - és egy nagy csavarral!

Tovább


Ehhez képest pont az ellenkezője történt velem, mint a Barbie esetében: míg ott kialakulatlannak és félkésznek éreztem a művészi koncepciót, addig itt lenyűgözött, milyen átgondolt volt, amit a direktor a vászonra tett, és blöffszagú idétlenkedés helyett nagyon okos és nagyon csavaros volt az, ami végül kialakult az elsőre egyszerű életrajzi történetnek tűnő alkotásból.

A 3 óra hosszú mű egyszerűen vitt magával,

egyszer sem néztem az órámra közben – az pedig, ahogy Nolan a filmnyelvi vizuális és hanghatásokat használta ebben a filmben is, egyszerűen lenyűgöző volt, és szó szerint a moziszékbe szegezett.

Leviszi a fejed. Forrás: UIP-Duna Film


A másik kellemes meglepetés akkor ért, amikor úgy alakult, hogy kollégám helyett nekem kellett írnom a Távol a világtól című Netflix-filmről, amiről nem sokat tudtam előre, de a streamingóriást ismerve kicsit féltem tőle, hogy csak a szokásos lufi lesz.

Ehhez képest egy nagyon okos, már-már Jordan Peele-i magaslatokba emelkedő, apokaliptikus katasztrófafilmbe oltott szatírát láthattam,

ami mert szembemenni a nézői elvárásokkal, és merte felnőttszámba venni a közönségét, azaz nem magyarázott el mindent szájbarágósan.

 

Imádtam

Szétparázod magad az új Netflix-szenzáción

Hétköznapi és nem annyira hétköznapi paranoiáink válnak valóra a Távol a világ zajától című feszült katasztrófafilmben, igazi sztárparádéval körítve. Kritika.

Tovább


Viszont szándékos lassúsága ellenére (pontosabban sokszor éppen azért) olyan szintű feszültség volt benne, hogy többször szó szerint felugrottam egy-egy váratlanabb effektnél. Szívderítő, hogy a Netflixnek két évvel a Ne nézz fel! után ismét sikerült egy szatirikus katasztrófafilmmel nagyot gurítania, és nem mindig csak a biztos haszonra mennek. A filmről írt kritikám itt olvasható

– a Megfojtott virágokhoz hasonlóan itt is úgy érzem, kicsit magamra maradtam a véleményemmel.


A szerző cikkei ide kattintva érhetők el.

 

Vízer Balázs

Nagy csalódás: Az alkotó és a Fortune hadművelet - A nagy átverés 

Gareth Edwards kétségkívül rendkívül tehetséges rendező lásd első filmjét, a fillérekből készített, de abszolút nagyívű Monsterst (2010), vagy a már nagyobb formátumú a Zsivány Egyest és a 2014-es Godzillát , aki most visszanyúlt a gyökereihez, így nem csoda, hogy nagyon vártam az új munkáját, Az Alkotót. A marketingkampány is a hagyományos filmkészítési technológiát emelte ki, hiszen szinte mindent igazi helyszínen, digitális trükkök nélkül vettek fel, és tény, hogy a végeredmény eszelősen jól néz ki, de ez valójában mit sem ér, ha nem tud túllépni a sablonokon és a mostanra már simára koptatott kérdésfelvetésen, ami így szól: jobbak vagyunk mi, emberek, mint az általunk alkotott, gondolkodó és érző robotok? Nyilván nem, pedig Edwards az elveszített kedvesét és a meg nem született gyerekét kutató katona, Joshua (John David Washington) meséjével még a vietnámi háborút is újrajátssza, amihez azonban sajnos semmi újat nem tudott hozzátenni. Kár, nagy kár!

A másik nagy csalódás Guy Ritchie új munkája, a Fortune hadművelet - A nagy átverés, de mondjuk ott már az előzetesből tudni lehetett, hogy silány filmet kapunk. Minden rossz benne, a sztori, a karakterek, sőt, a rengeteg nagy név ellenére még a színészi játék is. Nem is értem, minek készült.

Fortune hadművelet - A nagy átverés - Forrás: Fórum Hungary

 

Kellemes meglepetés: One Piece

Nem kevesebb, mint 18 millió dollár volt az élőszereplős One Piece tévésorozat epizódonkénti költségvetése, így ez a legdrágább széria, amit streamingszolgáltató valaha készített. Összehasonlításképp: a korábbi rekordot  a Trónok harca tartotta 15 millió dollárral. A nagy költségvetés nem feltétlenül jelent automatikusan minőségi sorozatot, sőt, de a Netflix most betalált. A sorozat alapvetése, hogy az önjelölt, kölyökképű, szalmakalapos kalóz, Monkey D. Luffy hősies kincsvadászatra indul szedett-vedett csapatával. A szereplőket sikerült jól eltalálni, persze főleg a félig gumi Luffyt – a „szuperképesség” úgy jött össze, hogy meggondolatlanul befalt egy démongyümölcsöt –, és a mexikói Iñaki Godoy is remekül

hozza azt a túlmozgásos örök optimistát, amely a karakterének meghatározója,

ráadásul az ő elszántsága és életigenlése az, ami nemcsak összetartja, de fel is építi a csapatot. A többi egy rész őrület, egy rész kaland, félig gyerekeknek, félig felnőtteknek szól, és minden epizódja iszonyatosan élvezhető.


Baski Sándor


Nagy csalódás: John Wick 4. felvonás

A hollywoodi filmek jelentős része úgy érkezik meg hozzánk, hogy már tudjuk, mit gondolnak róluk az amerikai kollégák. Kritikusként hivatalból ignorálnunk kellene a hype-ot, de ez elméletben könnyebb, mint a gyakorlatban. Ha például olyanokat olvasunk, hogy az új John Wick a lövöldözős műfaj pápájának, John Woonak a fénykorát idézi, és hogy nyugodtan egy polcra lehet tenni a Mad Max - A harag útjával, akkor azért nehéz nem nagy elvárásokkal beülni a moziba.

Forrás: Fórum Hungary

 

A John Wick 4. felvonás ehhez képest olyan, mintha Keanu Reeves és egykori kaszkadőre, Chad Stahelski "egyet fizet, kettőt kap" alapon nemcsak az év legbombasztikusabb akciófilmjét akarta volna megcsinálni, hanem annak a paródiáját is. Az akciójelenetek persze továbbra is vérprofik, Keanu is annyira kúl, hogy az már fáj, csak közben a karakterépítés, az értelmezhető dialógok és az önmérséklet hiányzik, de nagyon. Olyan ez a 170 perc, mint három órán keresztül gólösszefoglalót nézni. Látunk szép akciókat, hálószaggató lövéseket, csak pont a lényeg hiányzik, a felvezetés, a feszültség, a katarzis.

Az első John Wickben az volt az izgalmas, hogy még ápolt valamennyi kapcsolatot a valósággal, de mostanra eljutottunk oda, hogy egy öltönyös szuperhősnek / videójátékos karakternek kellene drukkolnunk, aki mindent (is) túlél, cserébe csak annyira markáns a személyisége, mint a pornófilmek szereplőinek. Igaz, utóbbiak legalább nem bántóan ostoba, coelhói mondatokkal büntetik a nézőket két dugás közt.


Nagy meglepetés: Beckham

Két évvel ezelőtt a Netflix saját gyártású produkcióit jelöltem az év csalódása címére, és a helyzet azóta sem változott. Időközben ráadásul egy új trend is felerősödött, sorra érkeznek (igaz, nem csak a Netflixre) az olyan „dokumentumfilmek”, amelyekben a híres alany a megrendelő, illetve a producer. Azt remélni, hogy ezek nyújthatnak bármit a főhős imázsának gondos ápolása mellett, elég nagy botorság (a témáról bővebben Csabai Máté írt még a nyáron), úgyhogy a David Beckhamről szóló dokusorozathoz sem fűztem nagy reményeket.

Szobrot állított Beckhamnek a Netflix, és jól tette

Az év egyik legjobb dokuszériája nemcsak a futballról, hanem a celeblét árnyoldalairól, és a kemény munka dicsőítéséről is szól.

Kritika

 

Manchester United-drukkerként persze akkor is érdekelt volna a produkció, ha 5%-os értékelést kap a Rotten Tomatoeson, ehhez képest Fisher Stevens rendezőnek sikerült elérnie azt a bravúrt, hogy nemcsak a hozzám hasonló fekete öves United-fanokat hozta lázba a sorozat, de azokat is, akiket teljesen hidegen hagy a futball világa. A titok mindössze annyi, hogy az amúgy Liverpool-szurkoló Stevens és stábja rengeteg időt fektetett a kutatómunkába és a szerkesztésbe, filmszerűen vágták meg az anyagot, kigyomlálták belőle az üresjáratokat, és sikerült még spontán(nak) tűnő helyzeteket is teremteniük a kamera előtt.