Steven Seagal a mai napig márkanév – akárcsak a Koccintós, a WU2 vagy a Pitralon. Ám volt idő, amikor hősünk nyomokban sem emlékeztetett egy kolbászfüstölőben raboskodó örvös medvére, filmjeit pedig akár az ABC első négy betűjével is lehetett kategorizálni. Idézzünk hát fel öt ikonikus pillanatot abból a korszakból, amikor Seagal mackó még nem a műszaki boltok alsó polcáról szegezte pisztolyát a vásárlók bokájára, és keményebb volt, mint a pizzás csiga a Coopban.
Nem szeretjük a nagy szavakat, de a karácsonyt nem vártunk annyira ötévesen, mint a Milli Vanilli-filmet. Ha lehet hinni a mozis portáloknak, idén végre tényleg napvilágot lát Brett Ratner rendezésében, akitől nem áll távol a téma, hiszen 2002-ben már forgatott filmet két különösen bizarr karakterről. Jelentős különbség volt köztük azonban, hogy Hannibal Lecter és a Fogtündér egyaránt saját hangján szólalt meg A vörös sárkány eredeti verziójában, és egyikük sem viselt biciklis nadrágot.
Történészek szerint a nindzsák fénykora 1450 és 1615 közé volt tehető, mi azonban sokkal inkább az 1981-től 1989-ig tartó időszakot neveznénk meg. Az életellenes ruhák, sminkek és frizurák évtizedében még akkor is üde színfoltot jelentettek, ha az esetek túlnyomó többségében agysejtfaló művekben találkozhattunk velük. Következzék ez utóbbiakból öt alapvetés, mely anno egyetlen VHS-kollekcióból sem hiányozhatott!
Van két dolog, mely egy beszívott zen buddhistából is hajlamos előhozni a mélyen szunnyadó tömeggyilkost: az egyik a hisztérikus kis zöld patkány, aki két YouTube-videó között szezonális akciókról sipákol, a másik, amikor kedvenc színművészeink jól megszokott, makulátlan szinkronhangját különös kegyetlenséggel lecserélik. Ám nagyon-nagyon elvétve akad rá példa, hogy az efféle csere működőképes, sőt néha túl is szárnyalja az eredeti páros szimbiózisát.
A televíziós távgyógyítók, jövendőmondók, álomfejtők és forró jáspiskővel agyhúgykövet megszűntető mágusok tevékenysége sokakból még akkor is indulatokat váltanának ki, ha ők fizetének percenként 480 forintot, majd a hívás végeztével grátiszban gyomlálnák ki Hiszékenyék retekágyását. Pedig olykor vidámabb pillanatokat köszönhetünk nekik, mint a Monty Python Repülő Cirkuszának. Következzék ezekből néhány emlékezetes klasszikus!
A szociálpszichológusok körében a mai napig nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy a Szomszédok visszatükrözte-e az apokaliptikus magyar néplelket, vagy inkább előidézte azt. Ez utóbbi – szerintünk reálisabb – opció esetén a laikusok feljogosítva érezhetik magukat, hogy Janka nénit kiáltsák ki bűnbaknak, amiért hazánkban háromra nőtt az egy főre eső zsírmáj aránya. Ezzel szemben a nonstop népnevelési kényszerrel küzdő fő karakterek közül csak egyvalaki volt, aki a 331 epizód során egyszer sem idomult egy atlétikai gerelyhez, de még csak spicces sem volt soha.
Már lassan 23 éve, hogy az MSat egykori tulajdonosa megfeledkezett egy csekkbefizetésről, az Antenna Hungária pedig vállról indítható rakétával lőtte le csatorna sugárzásáért felelős műholdat. Mi pedig joggal méltatlankodtunk: vajon mi lesz a következő, amitől megfosztanak minket? Az ívóvíz? Esetleg Zalatnay Cini-koncertek egész sorozata?
Egy Zenebutik és Poptarisznya által sújtott nemzedék számára rabszolgafelszabadítással volt egyenértékű, mikor az éledező kábelszolgáltatók jó három évtizede felvették kínálatukba a Music Televisiont. Innentől a szülők pajszerrel sem tudták lefeszegetni gyermekeiket a képernyőről, Ray Cokes és a Beavis and Butt-Head pedig kulcsszerepet játszott tanulmányi eredményeik rohamos romlásában.
Anno nagy port kavart, amikor Kína hiperaktív cenzorai egyetlen internetes mém miatt az egész országban betiltották a Micimackó-rajzfilmeket annak reményében, hogy a továbbiakban egyetlen humorheroldnak sem jut majd eszébe Hszi-Csin-ping elnökhöz hasonlítani őt. De korántsem az imperialista medvebocs volt az egyetlen animációs karakter, akire – olykor igen-igen hülye okokból – a világ más tájain is szúrta a cenzorok szemét.
A magyar társadalom megosztottsága már-már közhelyszámba megy. Igen, Lagzi Lajcsi 1997 szilveszterén óhatatlanul kettészakította a magyarságot: honfitársaink egy része a Dáridó című muzikális ópium fogyasztójává vált, míg mások zéró toleranciát követeltek a hasonló audiovizuális drogokkal szemben – leginkább alacsony színvonaluk okán.
A Bundesliga-haj – népies nevén mullett – eredetmítoszával kapcsolatban több változat kering: egyesek szerint eredetileg vadnyugati buszsofőrök tisztelgése volt Davy Crockett mosómedve-usankája előtt, megint mások szerint az Ökológiai Lábnyom Miatt Idejekorán Aggódó Fodrászok globális kísérlete volt a fogamzásgátlásra. Ha ez utóbbi a valós opció, akkor méltán emlegethetjük minden idők legcsúfosabb kudarctörténeteként.
A Gyerekkorunk félrehallott rajzfilmslágerei című összeállításunk után óhatatlanul vérszemet/vérfület kaptunk, és – az elcsépelt példákat lehetőleg mellőzve - összegyűjtöttük azon pop- és rockdalokat, melyek szövegét valamilyen okból kifolyólag helytelenül értelmeztük. Legalábbis a tudálékosok szerint. Mi azonban készek vagyunk bebizonyítani, hogy állítólagos félrehallásaink igenis valódi értelemmel bírtak.
David Hasselhoff úgy él a köztudatban, mint Michael Knight vagy Mitch Buchannon megszemélyesítője, illetve a csávó, akinél hitelesebben senki nem parodizálja David Hasselhoffot. A Hoff utóbbi 20 éve nemigen telt mással, minthogy időről-időre anyahajó méterű idézőjelbe tette saját munkásságát. És bár az öniróniára való képességnél kevés nagyobb emberi erény létezik, 70. születésnapja alkalmából a Színművész Komoly Munkásságából válogattunk össze néhány alapvetést.
Az internet a Tétova Teve Clubon kívül még egy létfontosságú dolgot adott nekünk a 90-es évek közepén: utánajárhattunk megannyi rajzfilmsláger korábban bizarrul csengő dalszövegének.
1990. környékén a Skála Kópé már a kiégett kabalák szigetén töltötte száműzetését, az ország népében pedig élt a remény, hogy a „Jóska-Gyurka-véreshurka”- és a „nem lehet megunni”-kaliberű szellemi szőnyegbombázás befejeztével a reklámok univerzumában is beköszönt a rendszerváltás. Bizonyos értelemben így is történt, de nem állítjuk, hogy volt benne köszönet.
Távol álljon tőlünk, hogy gendervitába bonyolódjunk, de lássuk be, a forgatókönyvírókat gyakran erős patriarchális szemlélet vezérli az elmebeteg erőszaktevők kiagyalása során. Márpedig a szocio- és pszichopátia nem csak a férfiak kiváltsága! Lássunk rá néhány példát az ún. gyengébbik nem képviselői közül!
90 epizód, 4 évad, megszámlálhatatlan turbo boost és „juhú pajti!”, valamint a karóra rendeltetésszerű használatának teljes bojkottja. És közben senki nem firtatta, miért fordul hátra Michael minden ugratás után, miért egy kamionban dekkol az Igazságért és Jogért Alapítvány, miért nem közösködik Bonnie Aprillel, és egyáltalán honnan szerzik be KITT NASA-technológiát megszégyenítő alkatrészeit, amikor a Moszkvics-féltengely is hiánycikk.
Kár lenne tagadni: nem kevés terápiás jelleggel bírt, hogy korábban két etapban is értekeztünk gyerekkorunk legnyomasztóbb tévéműsorairól. Ugyanakkor olvasóink teljes joggal hiányoltak két alkotást, mely kulcsszerepet játszott benne, hogy olykor háborús élmények híján is vannak vietnami flashbackjeink.
Új, életveszélyes kihívás terjed a Tiktok-felhasználók körében. A "szomszédokolás" lényege, hogy a versenyző belekezd egy Szomszédok-epizódba, és valahányszor a szereplők panaszkodni kezdenek, lehúz egy-egy fél konyakot. A részegség átlagosan öt, az alkoholmérgezés tíz, a klinikai halál húsz percen belül garantált.
Még emlékszünk azokra az időkre, amikor az iskolaköpeny és a körmös nosztalgiájában élő irodalomtanárnők vörös posztóként tekintettek Stephen King klasszikus műveire, lévén tizenévesen inkább olvastuk el harmadszorra a lélekromboló Azt vagy a Cujót, mint akár egyszer is A kőszívű ember fiait.