Első blikkre, meggondolatlanul lepöckölhetnénk ezt a filmet, hogy hohohó, Tarantino után minek ez? Valóban, mintha humorérzékétől
Az 57. Cannes-i Filmfesztiválon (2004-ben) a Quentin Tarantino által elnökölt zsűri a legjobb férfialakítás díjára egy 14
Annak idején erős felzúdulást keltett honi erkölcscsőszök és hivatásos gyermeklélek-féltők körében egy japán rajzfilmsorozat,
Szóval elég furcsa esettel állunk itt szemben. Ha állandóan mocorgó szkepszisem - csak egy új, ám zseniális marketingfogásról van csupán szó - visszagyömöszölöm csikkzsebembe, és elhiszem azt, amit a Serenity című film primer marketingje közöl, egy filmtörténeti eseményt láthatunk, a bemutatás pillanatában kizárólag egyetlen felkent és kijelölt hazai (budapesti) moziban. Ott is szinkron és felirat nélkül, eredeti angol nyelven. Tömegek vannak tehát kirekesztve, önhibájukon kívül, a rítusból. Évek múltán nyilván ez az elitista szeánsz bizonyul majd a dolgok origójának, a későbbi korok Serenity-hívőinek majdani álmai a 2005-ös év egy ködös novemberi napját próbálják megidézni, amikor is az a néhány megvilágosult kiválasztott először láthatta Azt.
Mintha Tom Waits reszelős hangján szólna az a szokásos és megszokott édes-bús melódia abból a tipikus párizsi kávéházból,
Allah Akbar! - kiáltotta az amúgy rokonszenves külsejű arab fiatalember azon a meleg júniusi napon a jeruzsálemi busztársaság
Kissé becsapós a film címe, hiszen azt hihetnők, a klasszikus hollywoodi sikerrecept szerint készült bájos kisgyermekes-kutyás filmecske vár ránk. Majdnem így van. Vagy még inkább csak egy kicsit van így.
Amikor először szembesültem Wallace és Gromit figurájával, az animációs filmek célközönségeként definiált, 0-100 évesig terjedő korosztály éppen mással volt elfoglalva.
"Vígjáték kell!" - ordítottam valamikor a kilencvenes évek elején a TilosazÁ pincéjében egy filmrendezőszakos hallgató fülébe,
Időről időre belefuthatunk, elsősorban a művészfilmek vetítésére specializálódott mozikban olyan fura "dolgokba", amelyeket
Ha valaki csak kicsit jártas az olasz filmművészetben és történetesen még életében nem járt Itália csodálatos tájain, számára
A fékezhetetlen agyvelejű Roberto Rodriguez tán még be sem fejezte a bizonyos körökben hangos sikert aratott Sin City utómunkálatait,
A sport éppúgy része a globális szórakoztató-biznisznek, mint a film, ráadásul akkora, ha nem nagyobb tömegeket mozgat meg, így nem meglepő az sem, hogy gyakorlatilag a kezdetek óta kedvelt témája a filmkészítőknek. Ám nemcsak jól felfogott gazdasági megfontolásokból van ez így.
"Humorban nem ismerek tréfát!"- fogalmazta meg a vígjáték kvintesszenciáját nálunk Karinthy, de ezt tudja Wilson és Vaughn is.
Hogy van-e, vagy nincs magyar filmes újhullám, azt döntsék el az esztéták, ez úgyis az ő dolguk, a nézők döntő hányada az alapos diskurzus után megalkotott felelős döntést azonban nyilván figyelmen kívül fogja hagyni, mint ahogy tette eddig is.
Az ismert filmreklámos szófordulattal élve, mondhatnám azt, hogy a Mezítlábas szerelem németek válasza Amélie Poulain csodálatos életére... Azonban a dolog mégsem ennyire egyszerű.
A kémtörténetek mindig is izgalomban tartották az embereket. Mindenkiben van valami tudatalatti vonzódás az ismeretlen, a
A Lélektől lélekig a 2005-ös Berlini Filmfesztivál nyitódarabja volt, amelyet a romantika-specialista, Régis Wargnier (az Oscar-díjas Indokína rendezője) rendezett.
Gustave otthona egy Párizs melletti helyes kertváros, nem Idaho. Gus Van Sant hősével, a fiatalon narkó-túladagolásban elhunyt